Második hónap

Határozottan emlékszem rá, hogy tavaly június ötödike pont péntekre esett, ugyanis akkor tartottam az első idegenvezetésemet Budapesten. Előtte pár hónappal kaptam egy e-mailt, amiben az állt, hogy három időpontot, pontosabban három hétvégét is bevállalhatok, amit én úgy értelmeztem, hogy csak egyszer van lehetőség rá. Aztán később mégis el tudtam vállalni egy reptéri transzfert, plusz azt az ötödikei hétvégét, aminek utólag nagyon örültem, ugyanis tavaly nyáron abból a pénzből utaztam el Bulgáriába, a Napospartra. És mivel a mai nappal bezárólag pontosan két hónapja vagyok itt, írok egy újabb bejegyzést az elmúlt időszakról.

05.22. Vasárnap

Délelőtt a reptéren dolgoztam: a többiek szerint nagy volt a sürgés-forgás, én ezt kevésbé érzékeltem, talán azért is, mert valahol tudtam, hogy hétfőn is ismét a reptéren kell lennem. Komolyan vettem a feladatokat, megtartottam a transzferes beszédeket és irányítottam a német vendégeket a különböző buszokhoz. A magyarok még nem érkeztek meg, ők előreláthatólag június közepétől fognak jönni. Miután minden gép szerencsésen földet ért és a főnökeim is úgy gondolták, hogy most már elég belőlem, elmentem a kedvenc hotelembe és teleettem magam mindenféle finomsággal, majd kezdődött a délutáni szieszta. Végül visszaautóztam a szállodámba, ahol egy maréknyi embernek Info-Koktélt tartottam. Időközben kaptam egy telefonhívást, miszerint az egyik vendég hagyott nekem egy csekély ajándékot egy korábbi hotelemben: sikerült rábeszélnem, hogy 50 euróért ugyanabban a hotelben válassza a jobb szobát és maradjon ahelyett, hogy átköltözne a sziget másik felén található hotelbe, a maradék kilenc napra. Szerintem szuper ajánlat napi 5 euróért egy sokkal tágasabb szobára cserélni a régit, végül is ez lett belőle. Egy üveg bort kaptam, ami azóta is ott hever a hűtőszekrényben, majd alkalom adtán elfogyasztom, mindenesetre nagyon örültem neki.

05.23. Hétfő

Ahogy előző nap is, délelőtt a reptéren voltam, azonban most a távozó vendégeket láttam el hasznosabbnál hasznosabb infóval, mielőtt kiszálltak volna a buszból. Ilyenkor el kell nekik mondani, hogy hol tudnak becsekkolni – nekünk három órával a repülő érkezése előtt már a helyszínen kell lennünk – valamint, hogy figyeljenek az értékeikre, és végül kellemes utazást kívánunk nekik, tschüss. Tényleg ilyen rövidre kell fogni, ugyanis ha egyszerre beesik öt busz, a vendégeknek időben infóra van szükségük, nehogy lekéssék a gépet. Az egyik kisbuszhoz is odaszaladtam, ahol francia vendégek várakoztak, majd megkérdezték tőlem hogy „Francé”?, amire én könnyedén azt feleltem, hogy NO, just wait please, I call my colleague, vagy valami hasonló mondat hangzott el tőlem. Gyorsan odaszaladtam a franciául beszélő kollégámhoz, aki leinfózta őket és haladtak tovább kofferjukkal a check-in pultok felé.

A reptérre nekünk is transzferbusszal kell kimennünk, majd hazafelé szintén – pontosabban nekem az a szerencsés helyzet jutott, hogy az egyik apartmanban lakó kollégákkal kimehetek reggelente a reptérre és haza – azonban hétfőn fullon volt az autó, így reggel busszal érkeztem és hazafelé menet az egyik kollégám csatlakozott hozzám, akit aztán az egyik kisvárosba vittem el, majd az ottani hotelben kajáltunk. A kiadós ebédet követően beültünk egy kávézóba: vicces volt, mert én dupla eszpresszó kávét rendeltem, ő cappuccinot, de mindegyik ugyanúgy nézett ki, legalábbis ami a színét illeti. A várost – vagy inkább falut – Sissi-nek hívják, pár kávézón, éttermen és báron kívül szállodák sorakoznak a part mentén, egyébként szerintem egy nagyon hangulatos kis település. Mindamellett örülök neki, hogy autót kaptam és mászkálhatok egész szezonban, mert van, aki ebbe a kis faluban bezárva tölti a nyarat…

Előző este kaptam egy telefont a két magyar vendégemtől, hogy lemondták a hajós kirándulást a rossz idő miatt – igen, itt Krétán is előfordul, hogy esik az eső, vagy fúj a szél, vagy éppen arra ébredsz, hogy tiszta kosz az autód és olyan, mintha sáros vízzel mosták volna le – így az ő hoteljükhöz kellett mennem az este folyamán. Megbeszéltük, hogy nyolc órakor találkozunk: pontosak voltak, visszaadtam a pénzt és még egy jó fél órát beszélgettünk arról, hogy miként és hogyan választották ki a szállást, mivel foglalkoznak. Elmesélték, hogy a Battyhány téri Neckermann irodában foglalták a szállodát már tavaly októberben, mindenféle kedvezménnyel, azonban mégsem azt a szobát kapták, amit szerettek volna, végül azonban minden jóra fordult. Elmentek egy görög estre, voltak két tavernában A’la Carte vacsorázni, szóval aktívan töltötték az időt. Jól esett hosszú idő után magyarul megszólalni: Bár van egy magyar kollégám és az otthoniakkal is tartom a kapcsolatot, mindamellett ez mégis csak egy hosszabb beszélgetés volt.

Elhatároztam még előző héten, hogy elmegyek a Szamária-szurdokba kirándulni (természetesen a céges kirándulást veszem igénybe ingyen és bérmentve) így megbeszéltem a főnökömmel, aki engedélyezte és vasárnapra le is foglaltam. Röviden annyit a szakadékról, hogy 18 km hosszú, Európa leghosszabb szurdoka, valamint hét órán keresztül tart a túra. A tengerparti futásnak köszönhetően fittnek érzem magam és amúgy is szeretek kirándulni, így bízom benne, hogy jól sikerül majd és egy újabb szép élménnyel leszek gazdagabb.

05.24

A keddi napot futással indítottam a tengerparton, egy jó fél órás session-t követően elindultam a hoteljeimbe és a szabadidőmben lementem a partra napozni egyet. Aznap volt az egyik kollégám szülinapja, akit először meg akartunk lepni úgy, hogy reggel hétre lemegyünk hozzá – mivel ő a déli parton dolgozik – és egy hatalmas tortával, valamint sok-sok finomsággal megajándékozzuk. Azonban ő gyorsabb volt és meghívott minket aznap estére. Vacsora után felvettem az egyik kollégámat, majd egy órás autókázást követően meg is érkeztünk Ierapetra városába. Mikor a főutcán haladtunk, úgy éreztem magam, mintha a hetvenes évek Magyarországát látnám, túlságosan nem nyerte el a tetszésemet. Kicsit el is tévedtünk, végül a navigáció segítségével megleltük a helyet és egy kis pubba érkeztünk – vagyis pubnak nem nevezném, inkább beülős helynek. Ahogy leültünk, megtaláltuk a kollégánkat egy másik lánnyal, akinek a férje görög, ő maga Franciaországban született és még beszél angolul, meg még egy negyedik nyelvet. Tőlünk balra volt a „kockasarok”: számítógép előtt játszó embereket láttunk, kicsit ijesztő volt a látvány, engem konkrétan sokkolt. A hely egyébként nem lenne rossz, leszámítva ezt a sarkot, mivel társasjátékok közül válogathatsz és én nagyon szeretek társasozni. Először UNO-ztunk, majd Cluedot játszottunk. Utóbbit legutoljára az egyik barátomnál játszottam és nagyon tetszett: itt annyi volt a különbség, hogy a papíron lévő játékosok és a gyilkos eszközök görögül voltak felsorolva, amit először angolra – majd én magamnak magyarra – fordítottam le. A szülinapos rendelt egy hatalmas gofrit, nutellával töltve és pár gombóc fagyival megspékvelve: soha nem ettem még ilyen finomat, majd egyszer talán az igazi belgát is kipróbálhatom feltéve, ha lesznek olyan kedvesek a kollégáim, hogy meghívnak egy hosszú hétvégére, flamand földre. :)

Kellemesen elbeszélgettük az időt, majd kisvártatva elindultunk a kikötőbe szétnézni: elég üres volt a város, éjjel egykor, azonban megtaláltuk azt a hajót, ami majd Chrissi szigetére repít minket: tavaly Bulgáriában is elmentem egy hajókirándulásra. Sokáig gondolkodtam a bolgár hajó nevén, majd eszembe jutott, hogy Magellánnak hívták: emlékszem rá, mikor először megláttam, kb. „leladikoztam”, végül egy kellemes kis út lett belőle anno, finom makréla-lakomával egybekötve. Leültünk egy helyre, ahol a többiek megittak még gyorsan egy-egy sört, majd hazafelé indultunk. Visszafelé úton eléggé fáradt voltam már, minél gyorsabban haza akartam érni, és végül egy óra alatt, fél háromra már az apartmanban is voltam, hullafáradtan, élményekkel tele dőltem az ágyba.

05.25 – Az Égei-tenger gyöngyszeme

Az Égei-tenger gyöngyszeme, a Kikládok-szigete, azaz Szantorini – legalábbis a prospektusokban így szerepel. Négy német lánynak is lefoglaltam a kirándulást, akiktől azt a feedback-et kaptam, hogy „Das war der Hammer!”.  Buszunk reggel 7:25kor indult a szokásos benzinkúttól, ahová eléggé fáradtan érkeztem a tegnap este után, a többi kollégával együtt. Kaptam egy sms-t a főnökömtől, hogy egy másik busz visz el minket a kikötőig. Jött egy zöld busz, aztán megint egy, majd megint egy és végül az utolsóra volt ráírva, hogy Santorini: először a sofőr nem akart minket felengedni, majd meggyőztük róla, hogy mi itt dolgozók vagyunk és épp ugyanarra a hajóra akarunk felszállni, ahová a sofőr a vendégeket viszi, így gyorsan felslisszantunk és jó órás utat követően megérkeztünk a kikötőbe. Mi voltunk az utolsók a csoportból: találkoztunk még a kirándulások főszervezőjével, aki készségesen elmondta, hogy ingyen kávét kapunk a bárban és lesz egy ebéd is a programban, aminek kifejezetten örültem. Beszállást követően megkerestük a többieket: a hajó belseje hatalmas, alul parkolhatnak a járművek, valamint a vendégek bőröndjei is itt kerülnek transzportálásra. A felső szinten vannak az ülőhelyek, hasonlóak, mint egy repülőn, csak itt sokkal nagyobb a lábtér. Egy-két utassal is találkoztam, akiknek én foglaltam még le a kirándulást. Mivel eléggé fáradt voltam és volt elegendő hely, így egy hármas ülésen eldőltem és próbáltam aludni, azonban a hajó eléggé inogott, így félálomba sikerült csak szenderülnöm a kiadós kávém elfogyasztását követően. Az út vége felé kimerészkedtem a fedélzetre is, ahol eléggé fújt a szél és lőttem pár képet arról, hogy a hajó milyen „csíkot” húz, íme:

A szél ellenére meleg volt, szóval örültem, hogy rövidnadrágba mentem el. Két és fél órás ringatózást követően meg is érkeztünk a szigetre: lenyűgőző a látvány már a kikötőben, ahogy látod a hatalmas sziklatömböket, amelyek valójában vulkanikus kőzetből állnak. A legtöbb időt Thira szigetén töltöttük el, az öt közül ez a legnagyobb és innét a legszebb a kilátás. Miután kikötöttünk, buszra szálltunk és figyelhettük a tájat. Az ablakon kinézve láttam, hogy meggyűrődött hegyoldalak fogadnak minket: az idegenvezető szerint ez az egyes vulkánkitörések rétegeit hivatott bemutatni, íme:

Kisvártatva megérkeztünk Oia városába, ahol egy órás szabadidő állt rendelkezésünkre. Mindenütt fehérre festett házak, lila-kék kupolával: utóbbi egy építészeti remekmű, ugyanis a kupola alatt tárolták régen a vizet. Eléggé rohanás volt az egész, mindamellett két másik kollégával együtt szeltük át a kis szűk utcákat: sok helyre sajnos nem lehetett bemenni, mivel privát tulajdonban álltak, mindamellett rengeteg fényképet készített, így beszéljenek a képek helyettem:

Nagyon hamar elreppent ez az egy óra és az egyik kollégám megkért, hogy hozzak neki haza egy Szantorinis táskát, amivel majd szépen vásárolgathat. Sejtettem, hogy milyen anyagú táskára gondol, így gyorsan elküldtem neki a fotót róla Messengeren, ő leokézta és már meg is vettem. Magamnak is beszereztem egyet, strandtáska gyanánt, amit azóta is használok.

Szerencsére mindenki pontosan érkezett a buszhoz, így tovább folytattuk utunkat Fira városába, a fővárosba. Mivel a legtöbb utca egyirányú, ezért másik utat kellett választanunk, bár ennél izgalmasabb volt a kilátás. Ott szintén egy óra állt rendelkezésünkre, ahol bóklásztunk a városban, lőttem jó pár fotót, ettem két gombóc fagyit, képeslapokat és hűtő mágnest vettem és megkértem a kollégámat, hogy készítsem rólam is pár képet:

Az egy óra elteltével a fekete-lila homokos strandra vezetett az út, ahol telekajáltuk magunkat Moussaka-val, valamint készült közös fotó az egész csapatról:

Érdekes volt látni a homok színét és azt az összhangot, hogy valójában a homok fekete, mintha valami láva-maradvány lenne, mégis a tengerparton sütteted a hasad.

Lassan visszafelé vezetett az utunk egészen a hajóig, ahol a régebb óta a cégnél dolgozó kollégák találkoztak a szigeten dolgozókkal: hozzáteszem, hogy egy egész szezont képtelen lennék itt eltölteni ezen a pindúr szigeten, maximum egy hétvégét. Egyébként a legjobban értékesítők közül kisorsolnak a szezon vége felé két embert, akik abban a szerencsés helyzetben lehetnek, hogy egy hosszú hétvégét tölthetnek Szantorinin, 500 euró költőpénzzel. Én a harmadik helyezett pozícióra pályázom, ugyanis aki azt megnyeri, egy Cabriot kap egy hétvégére, Chaniai ott tartózkodással. Majd meglátjuk – a vak is ezt mondta! :)

Visszafelé menet a hajóra beszereztünk magunknak még pár doboz sört, majd elbeszélgettük az utat és kiszálltunk a hatalmas hajótestből, buszunkat keresgélve. Meg is találtuk, azonban a nevem nem volt fenn a listám – szerintem elfelejtettek bejelenteni – így egyszerűen csak fogtam magam és kettő ember helyett hárman szálltunk fel – néha merésznek is kell lenni. Majd útközben kitaláltuk, hogy az apartman közelében lévő Sport büfébe töltünk még egy kis időt, így biliárdoztunk és beszélgettünk az időközben megérkezett lakótársainkkal.

05.27. Robinson Crusoe szigete, azaz Chrissi

Előző héten az egyik kollégámmal elhatároztuk, hogy „megrendeljük” magunkat Chrissi szigetét. Felhívtam az irodát, megbeszéltem velük, hogy kocsival elutazom Ierapetrába és onnét szeretném igénybe venni -  ingyen és bérmentve  - a kompot, ami elrepít a fehér homokos „paradicsomba”. Szerencsére jó időt fogtunk ki. Másfél óra autókázást követően megérkeztem a kikötőbe, majd kisvártatva kollégám is, akivel elszaladtunk az irodába kiváltani a jegyet, majd felpattantunk a hajóra és végigdumáltuk az egy órás utat – és persze az egész napot. A szigetre vittünk magunkkal labdát és felfújható matracot, kártyát, azonban túl nagy volt a szél és semmi esélyünk se volt játszani, így hát maradt az olvasás. A sziget meglehetősen pici: valóban olyan, ahogy azt a képek visszaadják, azonban búvárkodni nem érdemes, mivel a vízbe lépve mindenütt sziklák hevernek, a talpadnak eléggé kellemetlen, valamint se korallok, se tengeri állatokat nem látni. Összességében kevésbé pozitív élményként maradt bennem Chrissi szigete, azonban minden rosszban van valami jó. A napágyak tíz euróba kerülnek: jeleztük, hogy mi céges dolgozók vagyunk, így a jegyet szedő kolléga egy mosolyt követően távozott, mi pedig boldogan pihentünk tovább. Mindamellett kellemesen lebarnultam, láttam egy eddig számomra ismeretlen tájat és egy olyan programon vettem részt, amelyet magam is értékesítek. Végül beszéljenek a képek:

05.29-31.

A hét utolsó és első napjának délelőttjét – szándékosan ezt a sorrendet használom – a reptéren töltöttem, ugyanis lefoglaltam magamnak következő vasárnapra a Szamária-szakadék kirándulást. Hét órás túra várt volna rám, ha nem mondták volna le előtte egy nappal. Sebaj, majd szezon végén, mikor már kevésbé lesz olyan meleg, jelentkezem ismét a túrára.

A repülőtéren töltött idő általában gyorsan telik el, bár a mostani két délelőttről kevésbé mondhatom el, hogy nagy lett volna a sürgés-forgás mert én egyáltalán nem éreztem nagy hajtást, a többiek másként látták.  Amikor ott dolgozom, mindig csak a felszálló gépeket látom és hallom, ahogy nagy robajjal haladnak, jobbra nagy ívvel kanyarodnak közvetlen a felszállás után, az óceán felé, a szélrózsa minden irányába. A dolog pikantériája, hogy az apartmanom felett a leszálló gépek haladnak el, és ha céges repülőt látok, mindig örülök neki. Egyébként tök jó lenne egyszer egy céges géppel fotózkodni, a szárnyon ülve úgy, hogy a háttérben a cég logója áll. Ha lenne kívánságlista, hogy mit valósítson meg a cég, nálam ez tuti felkerülne!

Kedd volt az utolsó nap a hónapban és reggel futásnak eredtem, azonban az út vége felé, mikor már láttam a napágyakat, egyszer csak egy kóbor kutya állta utamat: errefelé egy tucat szaladgál az utcákon és ártalmatlanok, mindamellett én féltem tőle. Adtam neki vizet, de egyszerűen nem akart lerázni, aztán nagy nehezen sikerült „elkóborolnia” tőlem, így visszafelé már kellemes tempóban be tudtam fejezni az aznapra „előírt” futást. Este a szállodában borkóstolót tartottak, így az egyik vörös illetve fehérbort is megízlelhettem. Le is fotóztam az üveget, mivel a szezon végén szeretnék belőle hazavinni, ajándék gyanánt.

06.05. Vasárnap

Tegnap lett volna a Szamária-szakadék kirándulás, azonban lemondták még előző este, így úgy döntöttem, hogy pihenéssel töltöm a szabadnapomat. Valamiért mindig felébredek korán, azonban most lustálkodtam egyet, majd jó pár oldal fordítani valót követően, délután egy óra körül elindultam a strandra, ahol két laza órát töltöttem. Elfelejtettem a lábamat bekenni naptejjel, így az pirosra is sült, amit az esti zuhanyzást követően vettem észre. Bementem az irodába nyomtatni valamint összeállítani a magyaroknak az infómappát, elrobogtam kedvenc hotelembe vacsorázni  - életemben először ettem Sushit, nagyon finom volt. Legutoljára Budapesten lett volna rá lehetőségem még két évvel ezelőtt a Wesselényi utcai kis sushizóban, akkor azonban nem éltem vele - majd kaptam egy üzenetet, hogy lenne-e kedvem biliárdozni, így pár kolléga társaságában kellemes hangulatban telt el az este.

Mielőtt elindultunk volna, a többiekkel beszélgettem arról, hogy a kedvenc hotelemet elveszik tőlem, mivel egy másik német lány közelebb lakik és innétől fogva ő fogja ott tartani az infókat. Többek között azért sem örülök neki, mert a kirándulásaim 95%-át ebben a szállodában adtam el, mellesleg nagyon finom a kaja és a személyzet is mindig segítőkész volt. Ezt egy jó sor magyar káromkodás közepette meséltem el magyar kollégámnak: a lengyelek végig nevették az egészet, mivel az egyik szó megegyezik az ő nyelvükben is, így sejtették, hogy valami nagyobb problémám lehet. Vannak helyzetek, amiken már nem lehet változtatni, és el kell fogadnom bízva abban, hogy jobb vár rám.

2016.06.06 6 óra 6 perc

Előző este beállítottam a telefont, hogy fél hét körül csörögjön, majd elnyomtam jó párszor a szundit, és végül 7:06 perckor ébredtem fel, ami valójában – magyar idő szerint – 6:06 perc, így kívántam egyet – ezt megtartom magamnak – és bíztam abban, hogy egyszer teljesülni fog a kívánságom. Gyorsan magamra kaptam az egyenruhámat, a táskáimat, laptopomat, telefont, beszórtam a kocsiba és szélsebesen az első hotelemhez érkeztem, ahol egy kiadós reggelit követően a teraszra ültem, majd elhatároztam, hogy – vendég úgy se lesz, hahaJ - befejezem ezt a fejezetet és bízom benne, hogy egy kellemes hétnek nézek elébe, így, június hatodikán.