Másfél héttel ezelőtt vasárnap, azaz szeptember tizennyolcadikán, 09.18-án, vagy ha úgy tetszik, akkor két nappal huszadika előtt, megérkeztek az utolsó magyar "hadjárat" katonái eme kopár szigetre azzal a céllal, hogy jól megérdemelt nyaralásukat eltöltsék. Ezzel semmi újat nem árultam el, nekem ez röviden és tömören annyit jelent, hogy reggel nyolctól este nyolcig megállás nélküli meló, hozzáteszem, én sokakkal ellentétben szeretem a jelenlegi munkámat. Mivel ilyenkor a "kötelező" szünet nélkül jövök-megyek az egyes hotelek között, kilométereket pörgetek kis autómba nagy sebességével megtéve, szebbnél szebb tájakon keresztül, nincs időm megállni egy pillanatra sem.
Az első szállodám háromnegyed órás távolságra található tőlem, azonban ha szerencsém van és éppen senki sem tollászkodik előttem a gyorsforgalmin, akkor ezt a távot kerek harminc perc alatt teljesíteni szoktam. Felkeltem reggel időben, a futás kimaradt, mert ilyenkor, ha reggel elmegyek futni, estére teljesen lemerülnek az akkumulátoraim, így el is indultam fél nyolc tájékában az apartman elől. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a Heraklion körüli gyorsforgalmin százharminc kilométer per órás sebességgel haladok és előttem a Hold haloványan ragyog fenn az égbolton, a hegyek felett, a kedvenc süveghegyem tetejét karcolva. - a Süveghegyre majd egy későbbi bejegyzésben kitérek - . A sziget nyugati irányába haladtam és ahogy megláttam a Holdat, mindenáron a párját, azaz a Napot kerestem: túl sokáig nem is kellett, ugyanis ahogy egy rövid pillantást vetettem a belső visszapillantó tükörbe, az az arcomat teljeset bevilágítva meg is talált - vagy én találtam meg őt, kinek, hogy tetszik. Kisvártatva megérkeztem a Sea Side-ba - az egyik ismerősöm megkérdezte tőlem még kábé egy hónapja, hogy milyen a grík szíszájd - a dolog pikantériája, hogy amikor ezt az üzenetet írta, pontosan ugyanebben a hotelben, azaz a Sea Sideban voltam és egy spontán fotót is lőttem neki, amire azt írta, hogy Váo! :) - és a reggeli első infóm megtartása előtt a vendég kíváncsian kérdezte, hogy láthatott-e delfineket a part közelében, ugyanis egy jó másfél-két méteres vízi élőlény néha fel-fel bukkant a víz felszínére. Mivel én még sosem láttam a környéken, továbbá azt hallottam, hogy errefelé csak nagy ritkán lehet látni delfineket, így azt feltételeztem, hogy más lehetett és nem tudtam megerősíteni a vendég elképzelését. A következő vendég viszont érkezésekor egyértelműen állította, hogy azok bizony delfinek voltak. Hopp, hát így jártam, majd remélhetőleg a következő desztináción erre is sor kerül. Lementek az infók, fogytak a kilométerek és a hotelek is, majd az egyik hersonissosi szállodában a tervezettnél előbb végeztem. Négy fiatal fogadott, akik quadot akartak bérelni és egyedül felfedezni a szigetet: még annak a sejtelmét sem mutatták, hogy kirándulni szeretnének, legalábbis ez volt az első benyomásom, ami végül be is igazolódott. Az infó végén beszélgettünk, kérdezgettek, majd egy jó húsz perc után átszaladtam egy másik hotelbe: egyébiránt a szállodák olyan közel állnak egymáshoz, mint az egy szálra fűzött gyöngysor, mindössze annyi különbséggel, hogy egyenlőtlenek a sortávolságok. Aki nem hiszi, annak itt egy fotó a google mapsról.
Tíz perc őrült tempóban történő száguldozás után meg is érkeztem a kis háromcsillagos szálláshelyre, ahol úgy döntöttem, hogy a hazautazási infók kitöltését követően meghívom magamat egy kávéra. A pincér a szokásos espressom lefőzését követően letette azt az asztalra a megszokott fél literes vizemmel együtt. Amint ott hevertek, ránéztem az órámra, pontosabban a telefonom kijelzőjére, amely 16:41-et mutatott. Tudtam, hogy kevés időm van, mivel a következő hotelben várnak rám a vendégek, délután öt órakor, így pontosan kilenc - azaz 9 - percet jósoltam magamnak, hogy ennyi időnek elegendőnek kell lennie a kávé elfogyasztására, valamint arra, hogy eljussak a szállodába. Egy pillanatra megálltam és eszembe jutottak az aznap történt események: a reggeli negyed kilences infón delfines vendég, az ammoudarai szállodában az egyedül érkezett vendég, aki két hölgyhöz csatlakozott Jeep Safarizni, a miskolci utazási irodás kolléga, akiről véletlenül derült ki, hogy a cégnél dolgozik és Honeymoon-ra érkezett, valamint a túlfoglalás miatt szintén Honeymoonra jött párocska, akik teljes nyugodtsággal jelentették ki, hogy az SOS számot már csak azért sem hívták fel tegnap mert tudták, hogy el kell fogadniuk a helyzetet - megjegyzem, ők jófej vendégek voltak - . A kávém lehörpintése után még lehetett jó pár percem - teljesen figyelmen kívül hagytam az időt ezekben a pillanatokban - egyszer csak megszólított egy idős német házaspár, akik látták a német zászlót a névtáblámon és kérdezték, honnét érkeztem. A bácsi napszemüveget viselt, a néni mellette állt és kíváncsian kérdezgettek. Majd miután elárultam, hogy Magyarországon élek és magyar vagyok, elkezdték kiejteni - pontosabban próbálták - Kehidakustány nevét, és arról meséltek, hogy szerintük ez az egyik legnehezebben megtanulható nyelv, mily sok helyen jártak már a világban és Magyarországot nagyon szeretik. Először nem tudták kimondani a város nevét,így barchopázni kellett és rövidesen a helyes kiejtés is úgy ahogy, elhangzott részükről. Felhozták még Balatonfüred nevét is, majd megemlítettem nekik, hogy a közelben található Tihany is, amit a németek úgy ejtenek ki, hogy Tihani, üsse kő, ez a részükről talán elfogadható :) Tudtam, hogy már csak pár percem lehet, de továbbra se néztem az órámra, így udvariasan elköszöntem tőlük, ők szép napot kívántak és vágtatva a csomagommal együtt az autóhoz szaladtam. Mielőtt azonban a kezembe vettem volna a táskámat, rápillantottam a telefonomra és láttam, hogy 16:50 percet mutat és elhatároztam, hogy amint lesz egy kis időm, írni fogok egy szép bejegyzést erről az értékes kilenc percről. Azt hiszem, néha meg kell állni és picit fellélegezni, ami ebben a kilenc percben nekem tökéletesen sikerült is.
A következő hotelembe időben érkeztem meg, ahol pár kirándulás értékesítése után átmentem az utolsóba is, a kedvenc SENTIDO-mba. Valamiért kivételesen sült krumpli mentes napot tartottam, így egy kis előétel és pizza, valamint némi finom süti elfogyasztása után boldogan tartottam hazafelé, ugyanis tudtam, hogy a következő nap hosszú út vár rám a balosi lagúnáig. Miután kimentem az étteremből, elnéztem a bal vállam felett és láttam, hogy az egyik teremfőnök bort kínálgat a vendégeknek - ez 9 óránál lehetett - és tőlem 11 órára a bárban fel-alá szaladgáló emberek töltik szabadidejüket. Három óránál egy párocska figyelte és simogatta a fa alatt szunnyadó macskát, előttem - úgy kábé 12 óránál - a fényképész próbálta meggyőzni a vendégeket egy gyors fotó elkészítéséről. Miután elkanyarodtam jobbra a bár előtt, majd két épület közé értem, egy háromtagú család szó szerint "megbámulta" a névtáblámat és megkérdezték, hogy beszélek-e németül. Én erre igennel feleltem és azt a kérdést szegezték nekem, hogy lehet, hogy a repülőgép innét 17:30kor indul és 20:30ra ér haza. Először nem fogtam fel, mit akarnak, aztán az időeltolódással magyaráztam a jelenséget, mégis az volt az érzésem, miután elköszöntek, hogy ők valami mást akartak. Elköszöntem, a recepciótól is egy "bis dann"-al, majd beszálltam az amúgy szabálytalan helyen parkoló autómba - az egyik kollégám, aki a francia vendégekért felelős a szállodában, szokta említeni, hogy ha érkezik és látja azt, hogy egy autó parkol a tilos helyen, akkor az tuti én vagyok. Eddig még senki se szólt és amúgy sincs kedvem kilométereken át húzni a trolit, így elfoglaltam a quadok számára fenntartott ingyenes helyet. Beszórtam a táskámat a csomagtartóba, majd a zsúfolt városon keresztül elvezettem hazáig és tíz óra tájt - az egyik kollégával közösen elfogyasztott pohár bor után el is aludtam.
Krétai hegyek
