2017.01.19.
Delfin és bálnalesen!
Ez volt a
következő kirándulás, amelyre már az érkezésem előtt „beneveztem”.
Mivel az első pár hétben elenyésző volt
a magyar és német vendégek létszáma, ezért megbeszéltem, hogy a csütörtöki
leszámolást után elmehessek egy négy és fél órás hajókázásra. Maga a foglalás
menete zökkenőmentesen zajlott, azonban a hajóig vezető út kevésbé. Ugyanakkor
azt hiszem, ez a kis izgalom kellett ahhoz, hogy egy nagyon szuper kiránduláson
vegyek részt, a hajós utakat szeretem a legjobban!
Az utolsó hotelemből negyed órával
korábban eljöttem, mivel egy árva lelket sem számláltam meg az előttem álló nem
létező vendégtömegben. Kényelmesen összepakoltam, elvezettem hazáig, otthon bepakoltam
a kiránduláshoz szükséges dolgokat, valamint az elszámolási papírokat és elsétáltam
az irodába. Vagyis azt hittem, hogy minden nálam van... de az ördög a
részletekben rejlik!
Az irodába érkezésemkor, az épület előtt
rápillantottam a telefonom kijelzőjére, amelyen halványan pislákolt az aktuális
idő, azaz déli 12:00 óra. Tíz perccel később bekerültem az irodába, amikor is
közölték velem, hogy a bankkártyás bizonylatokra lenne szükség első körben.
Ezek természetesen a másik pénztárcám oldalzsebében, az apartmanban maradtak. A bizonylatok nélkül nem tudsz azon a héten
elszámolni, ami problémás mindkét fél részéről.
Ebben a pillanatban lepörögtek az előttem álló események:
Tudtam, hogy a kirándulás felvételi időpontja 12:45, tehát még van 35 percem, azonban az irodától a hazaút gyalog negyed óra és mivel a kocsit otthon hagytam, az egyetlen lehetőségem az volt, hogy hazasprintelek. Bíztam saját magamban és a szerencsében is. A reggeli tengerparti futások a kondícióm javításához elég jól hozzájárulnak. Kirohantam az irodában, a lift felé vettem az irányt és az egyébként negyed órás gyalogutat kerek öt perc alatt sikerült abszolválnom. Közben azon járt az agyam, hogy gyalog, avagy kocsival menjek vissza: csúcsidőben, dél és délután négy között esélytelen parkolóhelyet találni. Ugyanakkor Fortunára bíztam magam abban a hitben, hogy lesz egy parkolóhely. Mikor hazaértem, ittam egy korty vizet, gyorsan összeszedtem a bizonylatokat – amelyek szerencsére egy helyen voltak – és a kocsi kulcsot megragadván az autómba pattantam, majd az iroda felé vettem az irányt. Az irodával szemben pont egy szabad helyet szorított nekem a szerencse Istennője, igaz, az rakodóhely volt, tehát tilosban kellett parkolnom. Két tényezőn is stresszeltem: vajon elérem-e a kirándulásos buszt és ha igen, akkor a kocsimat a helyén találom-e. Miután kiszálltam a kocsiból a bizonylatokkal a kezemben, gyorsan felszaladtam az irodába, viszont akkor már voltak előttem páran, így szépen megkértem őket, hogy engedjenek előre, mert nekem sürgősen kirándulnom „kell”. Jó fejek voltak a kollégák és előre mehettem, azonban a pénzügyes nő még jó pár telefont lebonyolított és egyáltalán nem siette el a dolgot. Ekkor már 12:25-nél járt az óra és izgultam, hogy el fogom-e érni a buszt. Általában sokkal gyorsabban szokott lezajlani ez a folyamat, de most valamiért úgy éreztem, hogy ez az elszámolás egy örökkévalóságig fog tartani: mire még megszámolják a pénzt kétszer, ellenőrzik eredetiségét és balra-jobbra mindenféle módon szoroznak és osztanak, kábé soha nem leszek kész. Szerencsére minden flottul ment és 12:35 kor már végeztem is. Az irodából a táskámat magammal ragadtam és szaladtam az autómhoz. Itt az a meglepetés fogadott, hogy balról egy szerelőkocsi teljesen rám állt, úgy, hogy a bal oldali ajtót nem lehetett kinyitni. Így a jobb oldali ajtón, a sofőrülésre bemászva sikerült bepasszíroznom magam és elszáguldani egészen hazáig, ahol szerencsémre a salakos területen találtam magamnak egy parkolóhelyet és rohantam az amúgy az apartmantól öt perc sétára található hotelhez, ahol a felvételi pontot megadták. Ekkortájt 12:42-nél járt már az óra. Leültem egy padra és magamban ujjongtam, hogy elérem a hajómat! A buszmegállóban három magyar vendég várta ugyanazt a buszt és szóba elegyedtem velük, valamint az egész kirándulás alatt beszélgettünk. Kisvártatva meg is érkezett a busz, amely elvitt a kikötőbe. A beszállást követő tíz percen belül már ott várt ránk a katamarán.
Ebben a pillanatban lepörögtek az előttem álló események:
Tudtam, hogy a kirándulás felvételi időpontja 12:45, tehát még van 35 percem, azonban az irodától a hazaút gyalog negyed óra és mivel a kocsit otthon hagytam, az egyetlen lehetőségem az volt, hogy hazasprintelek. Bíztam saját magamban és a szerencsében is. A reggeli tengerparti futások a kondícióm javításához elég jól hozzájárulnak. Kirohantam az irodában, a lift felé vettem az irányt és az egyébként negyed órás gyalogutat kerek öt perc alatt sikerült abszolválnom. Közben azon járt az agyam, hogy gyalog, avagy kocsival menjek vissza: csúcsidőben, dél és délután négy között esélytelen parkolóhelyet találni. Ugyanakkor Fortunára bíztam magam abban a hitben, hogy lesz egy parkolóhely. Mikor hazaértem, ittam egy korty vizet, gyorsan összeszedtem a bizonylatokat – amelyek szerencsére egy helyen voltak – és a kocsi kulcsot megragadván az autómba pattantam, majd az iroda felé vettem az irányt. Az irodával szemben pont egy szabad helyet szorított nekem a szerencse Istennője, igaz, az rakodóhely volt, tehát tilosban kellett parkolnom. Két tényezőn is stresszeltem: vajon elérem-e a kirándulásos buszt és ha igen, akkor a kocsimat a helyén találom-e. Miután kiszálltam a kocsiból a bizonylatokkal a kezemben, gyorsan felszaladtam az irodába, viszont akkor már voltak előttem páran, így szépen megkértem őket, hogy engedjenek előre, mert nekem sürgősen kirándulnom „kell”. Jó fejek voltak a kollégák és előre mehettem, azonban a pénzügyes nő még jó pár telefont lebonyolított és egyáltalán nem siette el a dolgot. Ekkor már 12:25-nél járt az óra és izgultam, hogy el fogom-e érni a buszt. Általában sokkal gyorsabban szokott lezajlani ez a folyamat, de most valamiért úgy éreztem, hogy ez az elszámolás egy örökkévalóságig fog tartani: mire még megszámolják a pénzt kétszer, ellenőrzik eredetiségét és balra-jobbra mindenféle módon szoroznak és osztanak, kábé soha nem leszek kész. Szerencsére minden flottul ment és 12:35 kor már végeztem is. Az irodából a táskámat magammal ragadtam és szaladtam az autómhoz. Itt az a meglepetés fogadott, hogy balról egy szerelőkocsi teljesen rám állt, úgy, hogy a bal oldali ajtót nem lehetett kinyitni. Így a jobb oldali ajtón, a sofőrülésre bemászva sikerült bepasszíroznom magam és elszáguldani egészen hazáig, ahol szerencsémre a salakos területen találtam magamnak egy parkolóhelyet és rohantam az amúgy az apartmantól öt perc sétára található hotelhez, ahol a felvételi pontot megadták. Ekkortájt 12:42-nél járt már az óra. Leültem egy padra és magamban ujjongtam, hogy elérem a hajómat! A buszmegállóban három magyar vendég várta ugyanazt a buszt és szóba elegyedtem velük, valamint az egész kirándulás alatt beszélgettünk. Kisvártatva meg is érkezett a busz, amely elvitt a kikötőbe. A beszállást követő tíz percen belül már ott várt ránk a katamarán.
Készítettem pár fotót a ladikról és a
beszállásnál fotósok támadtak le és már nyomták is le serényen az exponáló
gombot. Ezért a kis mutatványért – és egy képért cserébe - szerény tíz eurót
kértek volna, azonban ezt a lehetőséget most kihagytam. Eléggé hullámos volt a
tenger a túra elején, így Los Gigantes szikláit tengerről nem láthattam, mivel
még a sziklák előtt visszafelé kellett fordulnunk. A hajón napoztam, néztem a
távolban lévő kisebb-nagyobb, közeledő és tőlünk távolodó hajókat, láttam
palackorrú delfineket és egy bálna is megközelítette a vitorlásunkat, ebédeltem
egy jót és a hazafelé úton a vízbe ugráló vendégeken nevettem és azon, ahogy a
magyarokat a hajó elején állva a hullámzó sós tengervíz teljesen beteríti. Amit
a tavalyi krétai küldetésemen nagyon hiányoltam, azok a sirályok voltak.
Mellettünk nagyon sok elrepült és arra vártak, hogy etessük őket, nyugodt
„sirálysággal” ültek a víz tetején és figyeltem, ahogy a csak maguk elé
bámulnak – és valószínűleg később a halakat vadásszák ki a vízből.
