A türkizkék lagúna és az ismeretlen vár

Következzen egy bejegyzés az egyik kirándulásról, amire még július hónapban sikerült eljutnom. Mivel a nyár utolsó hava eléggé sűrű volt - azért van még hátra pár nap belőle  - így csak most jutottam el oda, hogy leüljek a számítógépem elé és megosszam az élményt. 

2016. Július 13, szerda - két nappal péntek tizenhárom előtt - 

Szerdára kaptam egy extra szabadnapot és előtte héten megbeszéltem a nyugaton dolgozó kollégával, hogy az általa tartott kiránduláson fogok részt venni. Aznap reggel korán felkeltem, gyorsan összepakoltam, ami egy hajókázós-kirándulós-strandolós naphoz szükséges. 5 óra 57-et mutatott az autóban lévő óra, amikor is elindultam Rethymno irányába ahhoz a hotelhez, ahonnét a busz felszedett és meg sem állt egészen a sziget nyugati partjának csücskéig. Mielőtt azonban odaértem volna, a kolléga még az úton felhívott, hogy egy másik hoteltől fog indulni a busz, így félreálltam, beütöttem a navigációba a hotel nevét és kisvártatva meg is érkeztem a szállodához. Megkértem a recepciót, hogy tegyék el a kocsikulcsomat a mai napra, majd este jövök érte. Bár először nem értették, mit akarok, aztán végül készségesen beletették egy borítékba. A szálloda előtti buszmegállóban várakoztam és láttam, hogy több érkező buszra is ki volt írva, hogy Gramvousa: valamelyiken cirill, pár buszon pedig latin betűkkel volt olvasható a szélvédőben a varázsszó. Egy francia család állt mellettem, akiknek a kezében láttam a jegyet, ami a mi cégünktől származott. Bár csak pár szót tudok, mégis értettem, hogy a családfő eléggé idegesen arról "osztja az észt", hogy miért nem szálltak fel az előző buszra, most mi lesz, meg hogy, nem ezért fizettek be, hogy itt maradjanak a szállodába stb.. Kábé ezt szűrtem le a reakcióiból. Aztán csoda történt és jött értük a busz, mondhatnám, hogy nyugodtan szálltak fel, ami hazugság lenne: inkább fogalmazzunk úgy, hogy elégedetten másztak fel a magas busz lépcsőin. Van ilyen.

Időközben megérkezett a kolléga is, kiderült, hogy ő abban a szállodában lakik, ahol az első számú pick up point van, vagyis ahol álltam. Elbeszélgettünk az időt, vártuk a buszt és egyszer csak odajön egy sofőr hozzánk, a nevemet "kiáltva", hogy Dániel? Igen, úgy hívnak. Vicces volt a szituáció, mert annyira elmerültünk a beszélgetésbe, hogy a közvetlen mellettünk elhaladó buszt nem vettük észre, amire ugyebár fel kellett volna szállni, végül is, sikerült az első ülésre ledobni magam. A sofőrt Nikosnak hívták - itt minden második ember vagy Nikos, Yorgos, Manolis, vagy éppen Tasos, szóval nem lepődtem meg, mikor meghallottam a nevét. Elindultunk a szállodákhoz, hogy felvegyük a magyar illetve német vendégeket, majd a sofőr jelezte, hogy 1. Nem ismeri az utat, 2. Nem tudja, hol van az utolsó kettő szálloda, aminek a kollégám rettentően örült, hiszen az előző héten lévő kiránduláson is ugyanez történt azzal a különbséggel, hogy más volt a sofőr, aki ráadásul egy mukkot sem beszélt angolul, jelenlévőnél ez volt a pozitívum. A sofőr elmesélte, hogy Matala-ból származik - erről van egy korábbi bejegyzésem - és hogy nyaranta dolgozik, télen meg pihen - vagy éppen valamelyik oliva bogyó aratást követően otthon préseli a nedűt és feketén dolgozik, ki tudja J . Épp be akartam falni az előző este beszerzett zsákmány-croissant- mikor is ő a papírzacskó csörrenését meghallván egyből hátra fordult és megkért, hogy fejezzem be az evést. Visszafelé úton ugyanezt eljátszottam annyi különbséggel, hogy Maoam zacskót zörgettem szándékosan úgy, hogy hallja, akkor viszont semmit se szólt, még szép! Később kiderült azért, mert a kolléga mondta a sofőrnek, hogy csak cukrot majszolgatok. 

Útközben mesélt a kolléga a mellettünk elsuhanó, kopár, krétai tájról: a Szuda-öböl mellett is elhaladtunk, amit anno az amerikai csapatok az afganisztáni háborúban támaszpontként használtak. A tengerrel szemben a legnagyobb hegyeket pillanthattuk meg. Jól emlékszem arra, mikor májusban motorral Chaniába mentem, hogy a hegyek tetejét hófehér takaró fedte be, ebból azonban már semmi sem maradt meg. Itt húzódik Európa legnagyobb szakadéka is, a Szamária-szakadék (egy korábbi bejegyzésben már említettem erről pár szót, azóta is tervben van, hogy eljutok oda, valószínűleg a szezon végén, mikor már kissé hűvösebb lesz az idő). Az idegenvezető egyébként arról is beszélt, hogy az út mellé leandereket telepítettek azért, hogy az eltévedt kecskéket elűzzék a száguldozó autóktól. Ezen kívül pici kis templomszerű házakat lehet még látni elvétve: az itt balesetet szenvedettek emlékére állították fel  ezeket, benne gyertyával és az elhunyt fotójával tisztelegve. Ennyit bírtam csak megjegyezni, mert az út többi részén a két ülésen eldőlve szundítottam egészen a kikötőig.
Mikor Kissamoshoz értünk, ahol a hajó várt minket, szólt a sofőr, hogy nem tudja az utat. Még a vak is látta, hogy hatalmas táblákon "PORT" felirat olvasható és nyílegyenesen kell tovább robogni az úton, ezt a hatalmas kihívást nem sikerült neki abszolválnia, így telefonos segítséget vett igénybe - és a miénket is - , mire nagy nehezen odakeveredtünk a kikötőhöz. Itt gyorsan kiszálltunk a buszból - a vendégeket még hagytuk picit főni a buszban - beszereztük a hajóra a jegyeket, kiosztottuk és a hatalmas hajótest gyomrában találtam magam, amely így néz ki, íme:

Három szint fogadta a vendégeket, bent egy zárt térrel. Fedélzetén napozóágyak és padok várták a vendégeket, a háttérben kellemes zene szólt. Az odafelé vezető utat a benti részben töltöttük és elbeszélgettük az időt. Szemben velünk ült egy idegenvezető, aki a skandináv vendégekért volt felelős, meglepő módon szabványos egyenruhába érkezett és olvasással töltötte az amúgy napozásra szánt időt is. A kirándulás csomag tartalmazott egy adag ebédet és egy csésze kávét is, így mivel reggel korán indultam és nem volt időm kávéra, kikértem magamnak, azonban annyira rossz volt, hogy inkább meghagytam. Nem az a tipikus „greek coffee” volt, azt ugyanis ittam már és az elég tűrhető, de hogy ez a lötty kávészemeket soha életében nem , az holtsicher. Egy óra alatt meg is kerültük a félszigetet és megérkeztünk a Gramvousa nevű szigethez. A kiszállást követően türkizkék lagúna fogadott minket és elhatároztuk, hogy megnézzük a várat. Két óránk volt, azonban ez nagyon hamar el is telt azzal, hogy felmentünk, szétnéztünk, lőttem pár fotót és megkértem a kollégámat, hogy rólam is készítsen. Mivel csigatempóban haladtunk le és felfelé és a legtöbb vendég a vár megnézése mellett döntött, így szinte észrevétlenül repült el a fejem felett az idő. Egyébként a várat a 16.században építették, a velenceiek idejében - több városban is vannak az abból az időből származó várak, várromok illetve különféle építmények, mint például a Spinalongán található erődítmény is - azonban beszéljenek a képek:

16.században épült vár romjai, 135 méter magasan

én, a görög zászlóval - ideje volt már

türkizkék lagúna, háttérben a Balosi félszigettel (jobbra) és a hatalmas hajóval

A várból lefelé valamiért gyorsabban haladtunk és miután felszálltunk a hajóra, a kollégámmal együtt nagyon gyorsan álomba szenderültünk, félig ülve-feküdve, lecsúszva a széken. Rövidesen arra ébredtünk, hogy először görögül, majd franciául, angolul és németül is bemondták, hogy megérkeztünk a balosi lagúnához, ahol három órát fogunk eltölteni. Mielőtt kiszálltunk volna a csónakból - azaz a kolosszáris méretű hajóból - megkérdeztük, hogy magunkkal vihetünk-e egy napernyőt a szigetre - természetesen ingyen és bérmentve, hiszen mint rendes, görög szigetnek dolgozó állampolgárnak is szüksége van némi hűsítésre a forró napsütésben - amit leokéztak. Kiszálláskor észrevettem, hogy a sziklákon kiszáradt só"tengerek" láthatók, néhol több, néhol pedig kevesebb. Bár a színekkel vannak problémáim, azért azt mégis láttam, hogy a lagunaban lévő tenger színe gyönyörű, néhol térdig érő – mily meglepő egy lagúnában! J -  és kellemesen lehet benne sétálgatni. Néhol a kékebb részeken a víz elmélyül. Miután kipakoltam a csomagomat és felállítottuk a napernyőt - elég trükkösen kellett, ugyanis meglehetősen fújt a szél, szóval szereztem egy nagy szikladarabot, próbáltam beletuszkolni a kemény homokba a napernyő végét, rögzítettem a kődarabbal, ami így a helyén maradt, majd indultam is a vízbe. Mivel a víz a térdem alattig ért, kényelmesen fel tudtam feküdni a víz felszínére és lebegtem, vagy éppen a vízben ülve gyönyörködtem a tájban. Később, mikor már egy kis izgalomra isvágytam, pont kapóra jött, hogy a hajó oldalából egy hatalmas csúszdát engedtek a vízbe: először féltem tőle, de végül a kollégával együtt ötször lecsúsztunk rajta, hason és háton is: a bátrabbak közülünk csukafejest vetettek. Ez idő alatt éreztem magam a legjobban, kicsit visszarepültem a gyerekkorba.

 Kilátás a balosi lagúnára, a hajóból, illetve...

 ....a hegyről, amennyiben autóval közelítjük meg a lagúnát

A rendelkezésünkre álló három óra bőven elegendő volt strandolásra, majd mikor már láttuk, hogy gyülekeznek az emberek, mi is elindultunk a fedélzetre. A hajó bejáratánál szerencsére volt zuhanyzási lehetőség: én ugyanis nehezen viselem, ha a sós tengervíz miatt egész nap „ragadok”, így egy gyors tusolást követően – az előttem lévő kábé ott mosta le az egész életében összeszedett port, annyi ideig tollászkodott – beszálltunk a hajóba, ahol a teraszon magyar – éppen elégedetlen – vendégekkel beszélgettünk, szerencsére csak tíz percig „szórakoztattak” minket. Mellettünk a zenére táncoló, lengyel vendégekre figyeltem fel, valamint vártuk, hogy „Happy hours” legyen: az idegenvezető a buszban elárulta, hogy kettőt fizet egyet kap akcióra számíthatunk a hajón –én a két fagyira utaztam -  azonban aznap ez valamiért elmaradt. A kikötőből a szállodába vezető úton már semmi érdekes nem történt, én nagyjából aludtam, majd mikor az utolsó szállodához érkeztünk, gyorsan kiszálltunk és a kollégám rohant az autójához, hogy megkeresse a dolgait. Azonban szólt, hogy a buszban maradt a kis táskája, amiben a kocsikulcs van, a busz viszont már elment. Mivel én járó motorral vártam rá, így fogtam magam és egyből a busz után „szaladtam”: ez természetesen autóval értendő, úgy kábé százötven kilométer per órás sebességgel. Megkérdeztem a sarkon álló őrt, hogy a busz melyik irányba ment és abba az irányba indultam el. Szerencsére utolértem a bézs színű buszunkat: villogtattam neki, hogy álljon meg, erre azonban semmit sem reagált. Így „kénytelen voltam” megelőzni, és mint egy James Bond filmben, lassításra kényszerítettem a sofőrt, aki végül is így megállította a járművet. Először fogalma sem volt arról, hogy ki lehet ez az őrült, aztán mikor meglátott, kinyitotta az ajtót és jeleztem neki, hogy „bocsi, de a lényeg itt maradt a buszon!”. Mire ő azt felelte, hogy sebaj, úgyis leadta volna másnap az irodában a táskát. Ezzel csak annyi volt a baj, hogy a kolléga kocsi és lakás kulcsa, valamint minden irata abban volt benn. A táskát a kolléga azért felejthette a buszon, mert az leesett a földre, így ezt felkapván indultam is vissza érte. Így zajlott le ez az „akció”, amit aztán később itthon is elmeséltem pár embernek, akik tovább adták és először el se akarták hinni: szerintem nincs ebben semmi hihetetlen, hogy megállítasz egy buszt, bár hozzáteszem, nekem is ez volt az első ilyen alkalom. :)

 

A visszaérkezést követően a kollégám megköszönte a táska-mentést és mivel már nagyon éhesek voltunk, elmentünk az egyik SENTIDO hotelbe és egy jót kajáltunk. A végén még ittam egy kávét, mert tudtam, hogy egy óra vezetés vár rám egészen hazáig. Az „én” SENTIDO hotelemhez képest nincs sok változás a nyugati részen, a márkanév „kötelez”, ahogy mondják, és a matricák, a bejárat és az egész hotel felépítése és stílusa – ami a legfontosabb – megegyezik a keleti „társsal”. Későn értem haza, viszont találkoztam még az egyik kolléganőmmel, akitől a múltkor kértem egy doboz sört. Valamiért eszembe volt, hogy illene visszaadni, mivel azonban nekem is volt még egy, így megittuk együtt és ezt követően, hulla fáradtan dőltem az ágyba. Tudtam azonban, hogy van még egy szabadnapom pénteken, így kellemesen feltöltődtem a kirándulás alkalmával és pénteken rápihentem a szerdai élményekre. 

Összességében eddig azt hiszem, ez volt az egyik legjobb kirándulás: Egyrészt az időbeosztás miatt, nem volt olyan érzésem, hogy rohannom kellene, másrészt a program összetettsége is pont megfelelt az „elvárásaimnak”. Ha lesz még rá lehetőségem, biztosan el fogok menni még egyszer, azonban előtte Elafonissi-be – a rózsaszín homokos strandra – is szeretnék eljutni.

Egyél A La Carte! – avagy egy különleges vacsora

Az egyik szállodában jól ismerem a Guest Relation Managert, akitől egyszer megkérdeztem - a kíváncsiság kedvéért és persze azért is, hogy a vendégnek tovább tudjam adni az információt – hogy mégis szám szerint mennyi A la Carte étterem közül válogathatnak a vendégek. Ő azt válaszolta, hogy három, plusz a Gourmet – ami egyébként 65 euróba kerül fejenként, egy gyönyörű zongora található az étteremben, amelyen a vacsora közben játszanak is, valamint Buddha szobor és a tengeri kilátás társaságában fogyaszthatja el a vendég ezért a „csekély” összegért mind az öt fogást. Miután felsorolta mind a négy éttermet hozzátette, hogy „ja, amúgy ha szeretnéd kipróbálni, egy nappal előtte szólj nekem és elintézem!” Biztos furán fog hangzani, de már eléggé unom az éttermi kajákat, még akkor is, ha hetente változtatják, így úgy döntöttem, hogy kedden este élek a lehetőséggel, ugyanis a Radisson Blu volt az utolsó szállodám. Miután pár vendéggel találkoztam, kirándulásokat foglaltam és problémákat oldottam meg, elcsattogtam a kis egyenruhámban az egyik medence mellett található földszinti étterembe – ahol már tudtak az érkezésemről – választottam magamnak egy asztalt és kihozták az étlapot, amin az előétel, főétel és desszert közül is három különbözőből választhattam. Több vendég is érkezett már előttem, akiknek gyerekei a medence mellett játszottak és azzal viccelődtek, hogy a medencéből lévő hullámok mikor érik el a cipőjüket. Olyan 2-3 évesek lehetettek és jó volt látni, ahogy önfeledten nevetgélnek és ugrándoznak a medence mellett. 

Ami a kiszolgálást és a személyzetet illeti: teljes mértékben úgy bántak velem, mint egy vendéggel, a pincérek nagyon kedvesek voltak. Megkérdezték, hogy vörös, avagy fehér bort szeretnék inni. Én az utóbbi mellett döntöttem, valamint egy jó nagy kancsó vizet is megittam az egész este folyamán. Mindegyik fogás nagyon ízlett, bár amikor kihozták a főételt, azt gondoltam, hogy kevés lesz: kértem mellé házi készítésű zsemlét, pontosabban ez nem is zsemle volt, hanem ahhoz hasonló péksütemény, amit még melegen hoztak ki – és így a desszert elfogyasztását követően jól is laktam, valamint szomjas se maradtam. Azt hiszem, vissza fogok még térni, ugyanis a maradék háromszor két fogást is ki szeretném próbálni:)

                                                                           Előétel: (Antipasti)

Színes saláta Prosciutto-val ,szőlővel, groji sajttal, chili krémmel, koktélparadicsommal valamint ropogós, szezámmagos-mézbe tekert tésztával

  

 Főétel( Main Course)

Fűszeres lében pácolt bárányhús verbenával, rozmaringgal, mozzarella padlizsánnal, bazsalikommal és paradicsommal torta alakban

Desszert: (Dolci)

Pavlova Mascarpone krémmel, friss, piros gyümölcsökkel 

Kali Orexi, azaz jó étvágyat! :) 

Esti kilátás a szállodá teraszáról