Kréta vagy Kriti ahogy a görögök mondják

Egy hete érkeztem meg Görögországba, Kréta szigetére, ahol idén nyáron, pontosabban hat hónapig, telepített idegenvezetőként fogok tevékenykedni, német és természetesen magyar vendégek ügyes-bajos dolgainak intézésével töltöm el mindennapjaimat. Ennek apropóján teszek egy bejegyzést az elmúlt egy hétről és igyekszem visszaadni a velem történteket skiccek és sok-sok fotó formájában.

2016.04.06

καλή μέρα!

Bizonyára feltűnt kedves olvasó a köszöntés és az, hogy nem a szokványos latin betűkkel kezdtem a bejegyzést. Tegyük fel azonban, hogy a cirill betűkkel valamennyire tisztában vagy: lehet azért, mert 1. a szocializmusban még a kötelező orosz órák áldozata voltál 2. alapvetően érdeklődsz az orosz nyelv iránt 3. valamilyen más szláv nyelvet beszélsz, mondjuk bolgárt, ahol hasonlóak a betűk 4. olyan elvetemült vagy, mint én, aki megtanulta ezeket a csodabetűket és el tudod olvasni őket. A lényeg, hogy ha mindezek tudatában vagy, akkor a kiolvasása talán nem okozott gondot, megkockáztatom azt is, hogy a kiejtése sem. Annyit tesz mindössze, hogy jó napot! A születésnapomon, azaz április hatodikán indult a repülő délután Budapestről, ami a reptéren azzal kezdődött, hogy a gondos sorban állást kikerülve rögtön a másik üres pulthoz rohantam, hogy becsekkoljam a két hatalmas nagy bőröndömet. Mikor odaértem és elvették a papírjaimat, konstatáltam, hogy én a Business osztályos ablaknál jelentkeztem. Finoman jeleztem, hogy valószínűleg rossz sorban állok, mindamellett a Check in Agent – mert hogy így hívják őket – kedves volt és maradhattam. Az egyik bőrönd 23,4 kg-t nyomott, bár sejtettem, hogy több lesz, mint huszonhárom, mert még beletuszkoltam a kabátomat is – hátha a 40 fokban fáznék -  azonban a srác átengedte még a rostán és bumm, már haladt is tovább a szalagon. Felpakoltam a másikat, ami már jóval könnyebb volt, útbaigazítást kaptam, hogy melyik kapuhoz menjek el és a várakozást követően beszállhattam a csodaszép repülőmbe, amelyet görög légitársaság üzemeltetett. Ami feltűnt a légiutas-kísérőknél – az egyenruha még oké – hogy a hölgyeknek kontyban volt a hajuk, és ha közelebb hajoltál láthattad, hogy nagyon vékony hálóval be is kötötték azt: érdekes megoldás, mindenesetre. Elgondolkodtam rajta, vajon ezt a hajfeltűzős műsort minden reggel el kell játszaniuk a tükörben, avagy így alszanak!? A fejükön még kalap, mi egy, s más, és a beszállást követően megkezdődött az indulás. Elsőként görögül mondták el a kötelező tudnivalókat, majd angolul is, amiből a furcsa kiejtés miatt elég keveset értettem. Cukorkával kezdtük az utat, ami hatalmas nagynak nem mondható lakomába torkollott: ez egy adag tésztában, kekszben valamint kenyérben és némi italban merült ki, mindenesetre jól esett, hogy a két órás út alatt tudtam enni valamit, ugyanis előző nap elég rossz volt a gyomrom. Athénban landolt a gép, immár egy órával később, mint kis hazánkban, ahol is kénytelen voltam ismételten venni magamnak valami harapnivalót, mert tudtam, hogy későn érek a szállásra és a boltok már nagy valószínűséggel zárva lesznek. Hamar eltelt a reptéren töltött másfél óra és szállhattam fel a következő gépre. Ismét biztonsági ellenőrzés, amit egyenesen utálok, mert az otthonról hozott vizemet ki kellett öntenem és nem tudtam, hogy a helyi víz iható-e. Így hát gyorsan átsétáltam a röntgengépen, majd kisvártatva beszálltunk a vasmadár gyomrába, ahol görög zene szólt és két kedves mellettem ülő utassal röpke háromnegyed óra alatt meg is érkeztem Kréta szigetére. A bőröndöm elég sokára bújt elő, de azt hiszem, a türelmetlenségem az éjjel egy órának is köszönhető volt.  Hosszú utat tettem meg és örültem volna, ha minél előbb a szállásomra érkezem. Másrészt izgatott is voltam, mert nem tudtam, milyen apartmant fogok kapni. A kijáratnál kerestem a cég logójával jelzett táblát, de sehol sem találtam. Körbenéztem és észrevettem, hogy két egymás mellett álldogáló emberke mappával a kezükben diskurálnak, így az egyiket megszólítottam: ő már tudta a nevemet és azt is, hogy beszélek németül is – és persze magyarul. Kiderült, hogy ő lesz a Team Manager és a másik lány, aki vele jött, szintén hasonló pozíciót tölt be. Utóbbival – a nevére már nem emlékszem, lesz rá hat hónapom, hogy megtanuljam – indultunk el az autója felé, ami egy Fiat Panda: megjegyeztem, hogy amúgy nekünk is ugyanilyen autónk van otthon, szóval tök boldog voltam, hogy ilyen kisautókat adnak a kollégáknak. Habár ez benzines, klímával szerelték fel és elég fürgén szedte a tappancsait a hazavezető húsz perces úton, amit végig beszélgettünk: pontosabban én kérdezgettem, hogy a lány merre járt eddig a világban, mire számíthatok és egyéb cél specifikus dolgok. – (A portugál tréning alatt a „Zielgebietspezifisch” szó hangzott el a legtöbbször. ) Felkísért az apartmanba, megmutatta a szobámat, aminek nagyon örültem, mert van benne egy pici TV, klíma, kettő ágy, egy közepes méretű fürdőszoba zuhannyal valamint egy hatalmas terasz, ami ugyan az utcára és a szántóföldre néz. Azonban a teraszra való kilépést követően, ha jobbra eltekintünk, láthatjuk a tengert, igaz, csak a házak teteje felett, de ennyi baj legyen. Kipakoltam a bőröndömből, majd próbáltam bekapcsolni a klímát, hogy legyen egy kicsit meleg, mert a fáradtságtól fáztam, végül hagytam a fenébe és két takarót magamra terítve aludtam el. Boldog voltam, hogy megérkeztem erre a hatalmas és gyönyörű szigetre és bízom benne, hogy élményekben gazdag nyarat fogok itt eltölteni.

2016.04.07 Reggel

A teraszajtóm kinyitását követő töredékezredmásodperc alatt egy nagy szürke cica szaladt be a szobámba: annyira meglepődtem, hogy ihaj és igyekeztem kitessékelni a váratlan vendéget. Később a házinéni elmondta, hogy több macskája is van, valamint az is kiderült, hogy kóbor kutyákból is akad bőven, de annyira szelídek, hogy jobban félnek az embertől, mint ahogy nekünk kellene tőlük. Előző este megkaptuk a beosztásunkat és első nap kirándulni indultunk Spinalonga szigetére. Az egyik kollégámmal, akivel a tréningen, Portugáliában találkoztam már, indultunk el a közeli buszmegállóhoz és vártuk a buszunkat, ami tovább vitt minket egészen egy közeli településig. Útközben ismerős arcokat szedett fel a busz, így az odavezető út jó hangulatban telt. Kiszállást követően a hajó fedélzetének tetejét céloztuk meg, ugyanis hétágra sütött a nap. Francia, angol és német vendégekkel együtt – vagy százan lehettünk – vettük célba a szigetet. A fedélzetről lőttem pár képet és azt vettem észre, hogy gyönyörű szép kék, türkizkék, színű a tenger és hihetetlenül tiszta. Először azt hittem, hogy a napszemüvegemmel van a probléma – meg az én színtévesztésemmel - aztán mikor levettem, rájöttem, hogy tényleg olyan a színe, mint a prospektusokban. A hajón muszáj volt valami reggelit beszereznem, így egy szendvics és egy cappuccino mellett döntöttem. Összeismerkedtünk a leendő kollégákkal, egy belga sráccal és egy francia lánnyal dumáltunk. Előbbi már hét éve van a cégnél és mesélt jó pár sztorit, valamint felhívta a figyelmünket egy-két dologra. Többek között arról is beszélt, hogy a magyaroknak nagyon jól lehet utazásokat értékesíteni (hurrá!) : ő volt a harmadik ember, akitől ezt hallottam. Emellett – mivel a belgák az angolt és a franciát részesítik előnyben – előbbi nyelven kommunikáltunk és határozottan bátrabban beszéltem.  Elmesélte, hogy az egyik hotelben az orosz vendégek közül egy nő annyira részeg volt, hogy éjszaka a szomszéd szobába ment be, majd az eredeti lakó - aki szintén részegen találta meg a saját fekhelyét, ahol az orosz csaj feküdt – reggel ijedtében elkezdett kiabálni, hogy a nő mit keres ott nála. Ez aztán a recepciósok fülébe is eljutott, akik jót kacagtak rajta, gonosz módon továbbadták az információt az idegenvezetőknek (a vendég tudta nélkül :) ).

A szigetre kb. fél óra alatt érkeztünk meg, a kilátás nagyon klassz volt: mindvégig látszódnak a kopár sziklákkal fedett Krétai hegyvonulatok és a part menti városok. Hullámok egyáltalán nem volt nagyok, hiszen egy kis öblön keresztül vezetett az út a mesés helyre. Kiszállást követően az idegenvezető hölgy – aki már vagy harminc éve Krétán él – mesélt nekünk többek között arról, hogy a leprások szigetének is hívták a helyet. Erre a helyre száműzték azt a jó pár száz ember, akik a betegség áldozatai voltak. Az itt található lakóházakat korábban a törökök építették és ezekben húzták meg magukat a sziget lakói. Az élelmiszert hajóval szállították, amelyeket első kézből a bástya őrei kaptak meg és a helyiek felé adták tovább. A fel nem vásárolt árukat – félve attól, hogy a betegség tovább terjed – a tengerbe öntötték. 1957-ben oldották fel a tilalmat, ugyanis a tudomány fejlettségének köszönhetően gyógyíthatóvá vált a betegség. Azóta a sziget lakatlan – pontosabban két évvel ezelőtt élt itt egy 97 éves néni - jelenleg múzeumként funkcionál, és turisták százai özönlik be a nyári szezon alatt. Az egyik téren megállva több mint fél órát töltöttük el, csak úgy ömlött az idegenvezetőből a szó: láthatóan mindenki unta már a műsort, amit a hajón a vendégek szóvá is tettek. Ez idő alatt igyekeztem kihasználni minden percet és fel-alá mászkálva fotóztam:

Errefelé a köveket polippal mossák :)

 Vicces volt a fotó készítése, ugyanis az idegenvezető kolléganő kicentizte, hogy a hajó pont elférjen a kezemben :)

Spinalonga szigete a távolból

A szigetet elhagyva áthajóztunk egy másik városba, ahol a kikötést követően beültünk egy sörre az egyik tavernába – így hívják a helyi éttermeket. Megkóstoltam a Mythos nevű specialitást – picit édesebb sör, mint az átlag és amúgy ízlett is - majd az idő rövidsége miatt visszaballagtunk a hajóra ebédelni. Ott bárányhús, saláta, némi köret és gyümölcs, no meg bor várta az éhenkórász leendő idegenvezető kollégákat. Az egyik srácnál kezdetét vette a délutáni szieszta a földszinten lévő bőrfotelben. Míg ő aludt, megragadtuk az alkalmat és bementünk még a városba, majd visszaindultunk a kezdőponthoz, ahol egy jó órát csavarogtunk. Eddigre ismét éhesek lettünk, egy gyros mellett tettük le a voksunkat. Nem éppen Last Minute árban kínálták, mindamellett telerakták feta sajttal – soha életemben nem ettem még ilyen finomat, mint itt – és sült krumplit is adtak hozzá, szóval a négy és fél euró az utolsó centig megérte. Kóbormacskák gyűltek körénk és nekik is jutott pár finom falat, majd a buszra szállva hazafelé vettük az irányt. Elhatároztuk, hogy bemegyünk a Lidlbe vásárolni. Négyen voltunk, a kasszánál én álltam a sor végén és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy az egyik kolléga a telepakolt bevásárlókocsit kivitte az üzletből. Az eladók nem vették észre és mikor kiértem, röhögőgörcsöt kaptam, kb. öt percig azon nevettünk a többiekkel. Mindamellett lopásról szó sincs, hiszen mint becsületes német állampolgár valamikor vissza fogja szállítani a kosarat, tehát csak kölcsönvette.

Az áruházban vásárolt söröket a közelben lakó kolléga szállásán fogyasztottuk el. Sajnálva konstatáltuk, hogy a buszunk elment, így arra vetemedtünk, hogy stoppal fogunk hazamenni, ami itt elég jól működik feltéve, ha nem esteledik be. Időközben azonban megérkezett a többi kolléga is, majd egy rövid bemutatkozás következett. Az egyik srác megkérdezte, hogy merrefelé tartunk és mivel megyünk haza: mi jeleztük, hogy ha nem vesz fel senki, akkor marad a jó fél órával később hazafelé induló busz: kedvesen felajánlotta, hogy elvisz minket haza, amit mi örömmel fogadtunk el. Beszereztem még egy helyi SIM-kártyát is, ugyanis erre nagy szükségem lesz a munkám során, majd az előző napi kevés alvást követően hamar nyugovóra tértem, nem kellett elaltatni.

2016.04.08.

Előző nap megtudtuk, hogy pénteken Jeep Safarizni megyünk: tavaly Bulgáriában részt vettem egy ilyen kiránduláson és kábé hasonlóra számítottam, azonban kellemes csalódtam a görögökben és az egész programban. A szokásos SILK benzinkúthoz való kimenetelt követően jöttek értünk és ismerős arcokra leltünk a hátsó ülésen. Gyors száguldozást követően kitettek minket és megismertük a többi kollégát, akik majd az irodában fognak minket támogatni: angolok és franciák voltak többnyire, no meg a belga és a francia kolléga a hajós kirándulásról. Az egyik lány barátja pécsi és mesélte, hogy sokszor járt már Budapesten is valamint Magyarországon és szereti a helyet. Pici a világ!

Nagyon sok kocsija van a cégnek, mielőtt azonban elindult volna az off-roadozás, az egyik ottani kisfőnök beszédet tartott nekünk arról, hogy mennyire fontos nekik (is) ez a kirándulás, valamint garantáltan jól fogjuk érezni magunkat. Egy zöld színű – vagy barna – kocsit kaptam, de úgy, hogy a srác a hátam mögött állt, majd megkérdezte, hogy ki fog vezetni és ő erre felemelte a kezemet, a többiek meg csak nevettek. Egyáltalán nem voltam ellenére, sőt úgy terveztem, hogy mindenképpen vezetni fogok, akárcsak tavaly. Suzuki Jimnyket kaptunk, összekerékhajtással – bár ezt nem kapcsolhattuk volna be, páran mégis megtették – elég jó állapotúak voltak a járgányok és aránylag tiszták, az út porát leszámítva. Az egyik kollégával ketten elől ültünk és hátra két idősebb német vendég nénit ültettek, amitől túlságosan nem voltam boldog, mindamellett az éremnek két oldala van, de erről majd később. A technikai részletek elmagyarázása után megkezdődött a száguldozás: a görögöknél kb. mindenki ismer mindenkit, ugyanis az első kocsi, ami az utunkba került egy rendőr volt és velük is kezet fogtak a szervezők. Gondoltam, okés, kocsiba be, ablakot le – amúgy nyitott tetős volt a járgány – könyököt ki, kettesbe be. Nagykirály a hangerő, melletted a szőke nő – utóbbi sajnos utópisztikus volt – de kábé ez az életérzés fogott el. Aki nem ismeri a dalszöveget, az hallgassa meg a Belgától a Gépkocsi számot, ha jól emlékszem, az a címe. Egész napos túra vette kezdetét, a mamákkal beszélgettünk, kérdezték honnét jöttünk, mit csinálunk, nagyon kíváncsiak voltak, mindamellett nem tolakodóak, szóval jó hangulatban telt az út. Végig én vezettem, mivel a nénik csak élvezni akarták a tájat, a kollégámnak meg nincs jogsija, szóval ez plusz pontot ért. Az előttünk haladó autóból végig szórakoztatták a vendégeket a szervezők: énekeltek, táncoltak, ugráltak és balra-jobb dőlt ettől a járgány: volt ott Scooter, Rammstein, echte német dalok, sváb nóták és sok egyéb más. Mikor megtudta az egyik szervező, hogy magyar vagyok, az „Egészségedre” és „Pálinka” szavakat kiabálta, elég jól artikulálva. Arra bíztatták menet közben az utasokat, hogy énekeljenek velük, fantasztikus volt a hangulat, a nénik mögöttünk végig nevettek. Utunk a hegyekbe folytatódott, pontosabban kis falukba és krétai dombvidéken murvás, néhol keskeny, sok helyen hepehupás utaknak nem nevezhető kitaposott ösvényeken haladtunk tova. Magával ragadó a táj, lenyűgöző és tiszta időben még szebb: a szürkeség oka az volt, hogy a szaharai homokot befújta a szél, ami a hegyek között megmaradt és egy kiadós esőig ez így is lesz.

Elsőként megálltunk egy kis faluban, ahol Raki-val indítottuk a napot, valamint kaptunk oliva bogyót, kenyeret, fetasajtot egy kis kóstolónak– imádtam! – és egyéb alkoholmentes italokat, majd meglestük a száz lelket számláló falucskát. A helyiekről azt kell tudni, hogy az idős nénik koromfekete ruhákban mászkálnak – hogy miért, azt nem kérdeztem meg – valamint, hogy a legtöbben a mezőgazdaságból vagy oliva bogyó termesztésből élnek. Megtudtuk azt is, hogy a világon itt terem a legfinomabb oliva bogyó, ugyanis a szaharai homok által befedett dombok, a sok napsütés – évi 300 óra! – valamint a jó talajnak és a 36 millió fának köszönhetően erre kiváló lehetőség adódik. Ezen kívül minden falunak saját gyára van, ahol hidegpréseléssel sajtolják ki a magokból az olajat: a hidegprés annyit tesz, hogy nagyon lassan mozog a gép, így jóval több olaj nyerhető ki a termékből, amit aztán a világ minden szegletére értékesítenek. Az emberek nyáron a turizmusból, télen pedig az aratásból élnek, hiszen itt sosem mérnek mínusz 10 fokokat. Ezen kívül bepillantást nyerhettünk a helyi esküvő leszervezésébe is: a házaspárok az egész falut meghívják, rokonokat, ismerősöket, ami kb. 1500 embert tesz ki. Óriási létszám, ebből az okból kifolyólag a válások száma is kevés – azt hiszem, ezt nem kell elmagyarázni. Szóval az esküvő során mindenki segít mindenkinek, hozzáteszik az otthon termelt helyi készítményeiket, paradicsom, paprika, jószágok..apropó jószágok: szóval az esküvő előtti estén a házaspár közeli rokonai minden ház előtt megállnak és elhoznak egy jószágot – avagy ellopják :) ez a hír járja. Egy esküvőt papa és mama szponzorálják, kábé 5000 euróból hozható ki, ami a németországi viszonyokhoz képest –és ennyi emberre lebontva – rendkívül olcsónak mondható. A szent napon a levegőbe lőnek – temetéskor, keresztelőkör és minden nagyobb ünnep alkalmával is – amivel az örömüket fejezik ki. Tudtátok, hogy Krétán szinte mindenkinek van fegyvere? Nyílván senkit sem akarnak megölni, ez csupán egy hagyomány. Apropó: A sziget neve onnét fakad, hogy Minosz anno feleségül vette Krétát. Nem egy nagy sztori, említésre azonban mindenképpen méltó. Az esküvőhöz hozzátartozik, hogy menyasszony apja a saját borából egy üveggel ajándékoz az ifjú párnak – ez nem túl sok, az érdekessége mégis az, hogy állítólag ez volt a legjobb bor és a címke a leendő unoka nevét viselte. Szintén hasznos tudnivaló, hogy nagyok sok a befejezetlen emeletes ház: a hetvenes években egy törvénymódosítás lehetővé tette, hogy az emeletet építő házaknak ne kelljen adót fizetniük. Ezt a helyiek ki is használták annak reményében, hogy a gyerekek talán a „mama hotelben” maradnak, azonban ez mégsem így történt, így ezek az emeletek vagy üresen maradtak, vagy soha nem készültek el és tanúskodnak az utókor számára. A falu nagyon hangulatos volt, síri csend mindenhol, csak a madarak csicsergését lehetett hallani, valamint néha egy Káli Méra! hangzott el az ott somfordáló néniktől.

A helység legmagasabb pontját megmászva, a gyönyörű hegyeket látván bepillantást nyerhettünk a raki készítés rejtelmeibe is: minden falunak saját raki-ja van, így az ízek is különbözőek. Valóban igaz, ugyanis amit a jeep safari elején ittunk – mert a sofőr is megkóstolhatja – az teljesen különbözött attól, amit később máshol szolgáltak fel.  Arra is felhívták a figyelmünket, hogy a hotelekben nem érdemes ezeket megkóstolni: vagy helyiektől vásároljuk meg, vagy térjünk be egy Tavernába. Esetleg ha haza is szeretnénk vinni belőle, a boltok alsó polcain keressük az ott lakók termékeit, ugyanis a felső polcokon lévők a turistákat célozzák meg. A görög ouzo a krétai ánizs pálinkával egyelő és természetesen szőlőből is készítenek pálinkát – akárcsak nálunk. (Olivabogyó-pálinka lenne még érdekes kombináció, abból úgyis sok van). A raki előállítása során az első tíz literből tilos inni, az ugyanis 80%százalékos alkoholt tartalmaz: ezt gyógyászati célra használják fel, többek között mézzel keverve a torok bajainak kezelésére alkalmas készítményt gyártanak belőle, a többi pedig megy a levesbe…akarom mondani a palackokba.

A kis falu megtekintését követően visszamentünk abba a bárba, ahol a kóstoló volt, majd táncra perdült pár ember a helyi esküvő zenéjére és az autóhoz vezető úton egy szamárral is összefutottunk. Sajnos képet nem lőttem róla, mert a telefont a kocsiban hagytam, a fényképezőm merülő félben volt: Krétán nem lopnak a helyiek, ugyanis nincs hová menekülniük a szigetről: ellenben az autókölcsönzők még a hitelkártyádról is leblokkolnak bizonyos összeget, hátha arra vetemednél, hogy hajóval a tengert átszelve eltulajdonítsad a járgányukat….

Tovább száguldoztunk az autókkal, amikor is egy nagyobb placcra értünk: valamiért nehezebb lett a jobb lábam – talán parancsot küldtem neki és vissza is jelzett – így a kocsi első kerekeivel megpróbáltam körbe-körbe driftelni. A többiek utánozni kezdtek, majd a vezetőnk annyit mondott, hogy sárga lapot kaptam és a következő körben jön a piros, ami annyit tesz, hogy Walking-Safarit csinálnak a Jeep -Safariból...szóval megparancsoltam a talpamnak, hogy fejezze be a rakoncátlankodást és vágtattunk fel egyenesen a hegyekbe, ezernégyszázakárhány méterre, sok-sok kilométert levezetve. Itt az egyik templomnál, ahol egy forrás folyt, megebédeltünk: grillezett csirke, bárány, tzaziki, paradicsom, raki és alma várt bennünket. A kilátás innét is pompás volt, lőttem is pár képet és rólunk is készült:

Gyönyörű kilátás a hegyekre

Kiderült, hogy a legenda szerint a meddő nők, ha ittak az ott folyó forrásból, teherbe estek. Hogyan, azt ne kérdezzétek, mindamellett mikor már ott álltunk, valamiért sejtettem, hogy hasonló sztorit fognak előadni. A kaja után útnak indultunk – volna – pontosabban az egyik francia vendég az emelkedőn elakadt és nem tudott felmenni a kocsijával…valamilyen oknál fogva ezen a szervezők nem lepődtek meg, hogy pont a francia vendégekkel van ismételten probléma. Nekem pozitív tapasztalataim voltak a francia kollégákkal és a héten érkező hatszázakárhány vendéget is simán becsekkolták az idvezek, szóval nem igazán értettem, miért pont ők estek ennek áldozatul J. Tovább kocsikáztunk és az egyik kollégám megelőzött, mert mindig egyesbe kellett tennem a járgányt. A túra legvégén kiderült, hogy ők végig használták az összkerékhajtást és ezért volt ez a nagy sietség, váááá! Sokat kocsikáztunk, néha megálltunk, kiszálltunk lazítani és Zeuszról meséket hallgatni, egy olyan völgyhöz is eljutottunk, amely hatalmas hegyekkel volt körbevéve: úgy kell elképzelni, mintha építenél egy téglalap alakú kartondobozt és a belseje lenne a völgy. Erről sajnos nem tudtam fotót lőni, mert a volánnál ültem, mindamellett felemelő látvány volt, azonban a német kolléga szavára „ az eingebettet”-re határozottan emlékszem. A túra vége felé a tengerpartot csodálhattunk meg a hegyekből, pontosabban annak mentén haladtunk, majd egyszer csak félrehúzódott a társaság. Azt gondoltam, innét is vezetek majd tovább, ekkor közölték, hogy át kell ülnöm másik kocsiba és úgy visznek haza. Kiszálláskor elköszöntem a két kedves vendégemtől, akik megleptek tizenöt eurós borravalóval, amire egyáltalán nem számítottam. És itt térek vissza a bevezetésben említett pontra, hogy minden rosszban van valami jó. Nagyon örültem a kis összegnek, többek között azért, mert egyáltalán nem számítottam rá és számomra ez azt jelenti, hogy a vendégek értékelték a pozitív hozzáállásomat és a „munkámat”, hogy végig vezettem a napot.

Röpke tíz perc alatt a szálláson is voltam, elköszöntem a kollégámtól és a fürdőszobába indultam, amikor is hangok szűrődtek be a folyosóról. Megérkezett még egy kolléga, egy 19 éves srác, aki az egyik, Portugáliában megismert lánynak az öccse. A Team Manager hozta el a reptérről és jelezte felénk, hogy valószínűleg máshol fogunk majd lakni a szezon alatt, ez csak egyelőre átmeneti hely lesz. Bízom benne, hogy a következő szállásomon is lesz majd internet, mert esténként mégis csak jó leülni a gép elé és pár sort pötyögni a blogba vagy éppen elmerülni a saját gondolataimban. Egyébiránt a srác teljesen úgy néz ki, mint a nővére, stílusra is nagyon hasonló és tök örültem, hogy pozitív felfogású emberekkel találkozhatok, akik tizenkilenc évesen már fel akarják fedezni a világot. Mondhatnám most azt, hogy irigykedek, hiszen én ennyi idősen más voltam, azonban semmi értelme nincs ezen rágódni, mert elértem a célomat és elégedett vagyok a teljesítményemmel. Beszélgettünk pár percet és megérkezett egy belga lány, aki a reptéren teljesít szolgálatot az idei szezonban és kettővel tőlem jobbra lakik. Aznap érkezéskor kaptunk egy cédulát, hogy a közeli benzinkúthoz menjünk ki másnap, mert onnét visznek el minket kocsival a szállodákhoz, így ennek az infónak a tudatában elköszöntünk. Aznap este szintén nem kellett elaltatni, ugyanis hullafáradtan és élményekkel teli dőltem az ágyamba.

2016.04.09-10-11

Ez a három nap meglehetősen, de nagyon tartalmasan telt, ugyanis szombaton már elkezdtük a melót, pontosabban fogalmazva az egyik kolléga munkáját figyeltük meg. Szombat reggel korán felkeltem és szaladtam egyet a tengerparton. Útközben készítettem pár képet, töltök fel belőle néhányat:

Portugáliában teljesen más volt a futás, ott ugyanis nem tudtam a part mentén közvetlenül szaladni, hanem egy picit távolabb, itt viszont hallhatom a csobogó-morajló tengert, azt, ahogy a kavicsokat söpri ki a víz a partra. Először mikor ezt a hangot hallottam, nagyon megijedtem, aztán szerényen konstatáltam, hogy nincs mitől félnem. Gyönyörű a látvány és az egyik félszigetet céloztam meg, ahol megpihentem, majd visszatértem a szállásra. Arra a napra teljesen feltöltődtem és alig vártam, hogy elinduljunk. Megittam a kávémat, ettem egy kis reggelit és izgatottan vártam a többiekre, hogy útnak induljunk a benzinkút felé.

Délelőtt fél tíz körül felvett minket a kolléga az icipici autójával, bevágódtunk és száguldottunk az amúgy kilencvenes megengedett tempó helyett 130-cal: mivel tudja, hol mérnek és a kamerák az autók hátsó rendszámát fotózzák le, így nincs miért aggódnia. Megérkeztünk az első szállodába, ami számomra nagyon hangulatos volt: hatalmas hall, barna színek mindenhol, szemben a terasz, balra a recepció, attól jobbra a lépcső ahol az infomappa található, a bejárattól jobbra egy nagy üres tér és természetesen egy Athén nevezetű terem, ahol megtartottuk az infót. Ez kb. húsz perces, amit egy fél órás fogadóóra követ, ahol a vendégek kéréseiket/panaszaikat/bánatukat/örömüket az idegenvezetővel meg tudják osztani. A lényeg az, hogy a három nap végére neked is FIT-nek kell lenned, (FIT – FerienInformationsTreffen, avagy Infókoktél) vagyis képesnek kell lenned arra, hogy egyedül megtartsd az infókoktélt. Ez nem fog problémát okozni egyrészt azért, mert már Portugáliában összeállítottam egyet és az tök jól sikerült, másrészt már alig várom, hogy dolgozhassak. Összesen négy szállodában voltunk: mindegyik négy, vagy ötcsillagos, szóval, ha itt történik valami baj, akkor bizony nagyon profin kell bánnod a vendéggel, különben megesznek. Az első napi ebédünket a Creta Beach Hotelben fogyasztottuk el, terülj-terülj asztalkám várt, sokféle dolgot ettem, többek között a kedvenc tzaziki salátámat is, tonhalat, sima halat grillezve és még sorolhatnám. Tengerparti kilátás várja az ebédelni vágyó vendégeket, íme:

Enyhén tűzött a nap, ezért a hunyorgatás..

Ebéd után kávé, szieszta és zúztunk tovább a következő két szállodánkban: az elsőhöz egy hatalmas tenisz komplexum tartozik, valamint egy varázslatos növényekkel teli kert, kiülő asztalkákkal és székekkel:

 Gyönyörű hall

Az utolsó hotelnek is tengerparti kilátása van, lent voltunk a földszinten, aminek szerintem elég furcsa hangulata van, vendégként tuti rosszul érezném magam azon a részen, azonban ez nem kívánságműsor. Nagyon sokat tanultam, sokfajta ötletet elloptam, szóval hasznos nap volt mindenképpen. Másnap ugyanez a történet várt minket azzal a különbséggel, hogy korábban indultunk el, a reggeli végett az első szállodába. Vasárnap révén lazacot ehettem feta sajttal, a kedvenc sült tojásomat – később láttam, hogy ha kérném, úgy készítenék el, ahogy én akarom – pici koktél virsliket – imádom! – frissen facsart narancslevet ittam. Utóbbit az orrod előtt álló Dimitrij nevű orosz emberke készítette, úgy dobálta a narancsokat a gépbe, mint amikor a kávéautomatába szórod az aprót: sajnáltuk, hogy egész délelőtt ez a dolga, de hát ő ezt vállalta. Mikor meséltem a volt főnökömnek a sztorit, hogy milyen királyi reggelikben lesz majd részem, és hogy idén Krétára megyek, csak annyit mondott hogy „majd sajnállak!” J. Eszembe is volt többször is a reggeli során, ő ugyanis nagyon sokáig szállodavezetőként tevékenykedett a Balaton partján, azóta is nagyon jó a kapcsolatom vele. Szóval reggeli, majd irány a szokásos kis terem immáron több vendéggel, ismét egy eszpresszó, majd egy almalopást követően, amit galád módon a táskámba rejtettem el, indultunk a másik három szállodába, így eltelt ez a nap is. Este kitalálták a többiek, hogy ruccanjunk ki valahová. Mivel még nincs autóm, így a kollégák elvittek minket a nagy közös szálláshelyre, ahonnét gyalog mentünk tovább egy kajáldába. Volt, aki evett és volt, aki csak rakit valamint bort ivott – én csak bort ittam mert előtte már teleettem magam a szálláson. Az egyik sráccal beszélgettem: ő angolul beszélt hozzám, én németül válaszoltam ugyanis holland származása révén kiválóan érti és beszéli mindkét nyelvet, szóval izgalmas volt. Aztán kisvártatva továbbmentünk egy helyre, ahol táncolás vette kezdetét: volt, aki nagyon berúgott és aki kevésbé, én utóbbiak közé tartoztam mert tudtam, hogy másnap vár az édes munka. Hamar hazaértünk, olyan éjjel fél kettő körül lehetett, a többiek hoztak el és vártam a másnapi izgalmakat.

2016.04.12-13

A keddi nap a szokásos „kísérgetéssel” folytatódott. Mindegyik szállodát megnéztük, megreggeliztünk, ebédeltünk aztán este kitaláltuk, hogy menjünk el a közös szálláshelyre. Mivel az egyik kolléga rosszul érezte magát, így a német sráccal kettesben, immáron az én autómmal mentünk a tőlünk kb. 8 km-re található szálláshoz. Egy kisautót kaptam, aminek a kuplungja sajnos nem az igazi, így valószínű csere lesz belőle mert így ezt lehetetlen vezetni. Szóval beültünk a kocsiba, átszáguldottunk a szálláshelyre és az egyik kolléga boldogan újságolta el, hogy mégis kap autót és a sziget déli részén található desztináción fog dolgozni a szezon során, német vendégek ügyes-bajos dolgait ellátva. Úgy gondoltuk, hogy ezt a boldogságot meg kell ünnepelni, így a teraszon egy sör – én csak narancslevet ittam – társaságában ez meg is történt. Mivel nem ismertük a német kollégámmal a helyet, így megkértük, hogy menjünk le a partra, a „Promenade”ra, ahol számos étterem, kávézó és bár várt minket. Pont a Real Madrid-Wolfsburg és még egy focimeccs ment a tévében, szóval szerencsénk volt és vízipipa valamint sör/koktél/ásványvíz mellett eltraccsoltuk az időt, mikor is kitaláltuk, hogy menjünk át a szemközti bárba táncolni. A pincér lány, hát, hogy is fogalmazzak, szóval elég husi volt és igénytelenül öltözött, így látszott az úszógumija, ami németül „Rettungsring”: mivel németül még sosem hallottam ezt a kifejezést, vagy öt percig biztosan nevettem rajta, a többiek meg néztek, hogy mégis mi a fene bajom lehet: ez volt a nap szava.

A szemközti bár, ahová átmentünk francia vendégekkel volt tele a bár és az egyik srác úgy mozgott, mint egy robot, a zeneszámokra, nagyon látványos volt és jól éreztük magunkat. Zárás előtt nem sokkal kérdezte a pincér, hogy mi járatban vagyunk errefelé, mikor is elárultuk, hogy melyik cégnek dolgozunk. Így meghívott minket egy kör rakira, ami meggyes ízesítésű volt: „kénytelen” voltam én is inni, talán ez volt az eddigi legjobb raki, amit a rövid tartózkodásom alatt ittam, majd lassan hazafelé ballagtunk, beültünk az autóba és meg sem álltunk a benzinkútig, ahonnét jobbra befordulva, pár száz métert haladva megérkeztünk a szálláshelyünkre.

Másnap reggel mikor felébredtem a négy órás alvást követően, kinéztem a teraszomra és mivel már kitisztult az idő így láthattam, hogy a távolban lévő hegy tetejét vastag hóréteg borítja. Aztán elnéztem jobbra, ott a tenger hullámai ringatóztak és elkezdtem agyalni rajta, hogy most tél vagy éppen nyár lehet: na jó, ez csak egy pillanatra fordult meg a fejemben. A dolog érdekessége talán az, hogy Krétának fantasztikus élővilága van, mert egyszerre lehet tél és nyár. Nagyon sok ritka állatfaj él itt – a vérszívó szúnyogokon kívül – mint például a gekkó a hegyekben. Én még egyet sem láttam, mindamellett bízom benne, hogy találkozni fogok eme érdekes állattal is. Ez a nap kirándulásról szólt: a benzinkúton a tűző napsütésben negyed órás késéssel megérkezett a busz, és gyorsan be is szálltunk. Érdekes az évszak, talán a legszebb, mert a napon meleg van, árnyékban viszont még hideg, szóval örültem neki ,hogy hosszú nadrágot vettem fel. Knosszoszt céloztuk meg: a buszban az idegenvezető egy pár szót említett a helyről és hogy kb. mikor érkezünk oda. Fél óra múlva már ki is szálltunk, megvettük a jegyeket majd irány a kőrengeteg, ahol nagyon sok információt kaptunk a helyről egy két órás vezetés keretein belül. Itt forgatták a régi Ben-Húr és Mózes filmeket is, következzenek a képek:

Miután megelégedtük a sziklákat, kavicsokat és romokat, a helyi kis kávézó felé vettük az irányt, ahol narancslé szürcsölgetése mellett zenét hallgattunk. A németek Herbert Grönemeyer számait nyomatták és amikor az egyiket (ein Stück vom Himmel) bekapcsolták, csodálkoztak rajta, hogy én is ismerem és velük együtt dalolásztam. Ugyan nem kérdezték, honnét ismerem a számot, mindamellett ezt még az ausztriai félévem során nagyon sokszor hallgattam. Kiderült, hogy az emberke nem is osztrák hanem német, hát, tévedni emberi dolog. A beszélgetés közben arra lettem figyelmes, hogy valaminek színes tollai vannak: a hátunk mögött ugyanis több páva is kitárta szárnyait, egyet sikerült elkapnom amint díszelgett előttünk:

A narancslevezést követően Heraklion városát vettük célba, ahol egy jó három órás szabadidő várt ránk. Beszerezték a többiek a SIM-Kártyát, elmentünk egy helyi étterembe, ahol kipróbálhattam a muszakát, ami egyébként nagyon ízlett. Nem tudtam, hogy mi az a furcsa fűszer, amit a tetejére szórtak, aztán később megkérdeztem az egyik ismerősömet és ő mondta, hogy az bizony a rozmaring volt. Ahogy kimondta, egyből tudtam, de magamtól kb. soha nem jöttem volna rá. Kaptunk a taverna tulajdonostól névjegykártyát és egy adag rakit is ajándékba, ami elég erős volt és nekem annyira nem ízlett. Ennek ellenére elpusztítottam, megköszöntük a vendéglátást és visszaindultunk a buszhoz. Iraklion (avagy Heraklion) Kréta fővárosa, nagyon sok járgány szeli az utakat.

Heraklion főtere

 A taverna előtti fát ezzel díszitették

 Muszaka - tipikus görög specialitás a már említett rozmaringgal tálalva

Arra lettem figyelmes már az előző napokban is, hogy az autók kasztnija olyan, mintha homokkal szórták volna be azokat, majd vízzel leöntötték volna: ennek az az oka, hogy a szaharai homok a levegőben kering - és várhatóan nagyon kevés csapadék fog hullani a következő időszakban – és emiatt ez a kocsikon marad, ami a reggeli párával együtt szép homokos-koszos réteget képez.

Holnap elméletileg kiderül, hol fogom tölteni a nyár nagy részét, melyik szállodákban leszek idegenvezető, valamint az új lakhelyemre is fény derül.

Elég tartalmasra sikeredett ez az egy hét, tudnék még egy jó pár oldalt írni, mindamellett pihennem is kell, így csak annyit mondok, „Adio.