huszonegyóra huszonegyes gondolatok

Arra gondoltam, hogy teszek egy spontán bejegyzést csak úgy, amiben több mindenről is szót fogok ejteni – pontosabban betűket fogok gépelni, ha úgy tetszik. Reggel meglehetősen korán felébredtem, a SetTopBox három óra tizenöt percet mutatott és azt követően egészen öt óráig valahogy nem bírtam visszaaludni, csak forgolódtam. Ugyanis a mai napot Budapesten töltöttem egy kevésbé neves szálloda egyik halljában, ahol különböző emberekkel találkoztam, kik új ország felé veszik az irányt egy jobb élet reményében. Tök jó volt látni, hogy mennyire lelkes emberek vannak, olyanok is, akik kevésbé mutatják ki ezt és vannak, akik sokkal jobban. Valahogy a délelőtt folyamán azt vártam, történjen már valami és úgy délután fél háromkor a megérzésem be is jött: pontosabban eszembe jutott, hogy éppen három héttel ezelőtt egy addig számomra idegen országban töltöttem el három napot, ahol pontosan fél háromkor történt egy olyasvalami dolog, amire egyáltalán nem számítottam. Sétáltam az utcán, az egyik múzeumból kifelé menet, amikor is elhatároztam, pontosabban valami azt súgta, hogy induljak el déli irányba az ellenkező északi helyett. A lábamnak üzentem, aki postafordultával válaszolt és dél felé vette az irányt. Csak mentem, amerre vittek a negyvenhármas talpaim a szikrázó napsütésben.  A telefonom navigációját nem használtam, mert úgy voltam vele, hogy egyszer csak a belvárosban fogom találni magam: a városokat úgy tervezték, hogy azokban az utcák valamennyire szabályosak vagy éppen körbe-körbe futnak, mint a körút Budapesten, így nehezebb eltévedni. Egyszer csak befordultam az egyik kis utcába, majd annak közepén már egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy jó felé járok, így elindítottam a navigációt, de az sem működött, mert nem volt internet. Ezt követően hátrafordultam, majd hirtelen felindulásból visszaszaladtam az utca közepére: aztán megtörtént az, amire kábé egy az egymillióhoz – vagy ki tudja, mennyi a város lakossága -  volt az esély. Én csak „csodaként” jellemzem. Egy jó húsz perc elteltével magam sem hittem el, azóta másként látok bizonyos dolgokat, csakis pozitívabb értelemben.

Aztán ott van a futás. Ismeritek Sheppardtól a Geranimo című számot? Ha megnézitek a videoklippet a youtube-on, pontosan azzal indul a szám. Én ezt csak nemrég fedeztem fel, a zene ismerős volt már számomra, ugyanis az egyik kedves barátomnak anno a facebookon ki volt téve egy kollázs, amin két kép volt látható: mindegyiket egy autóból készítette és a tájat ábrázolta azt sugallván, hogy szélsebes száguldásnak volt részese.

No és az idézet a Forrest Gumpból? Hogy „Fuss Forrest, Fuss!”. Ezt biztos hallottátok már. Ugyanezzel a barátommal beszélgettem még régebben többek között a futásról is – és ha már a lelkes szót említettem, akkor tudni illik róla, hogy ő valóban az, és szerintem kevés van az ilyen emberekből -  mert az feltölt energiával és pont azáltal, hogy levezeted a feszültséget. Talán ez az oka annak is, hogy elhatároztam a mindennapos tengerparti futást Portugáliában és ugyanezt a jó szokásomat görög földön is folytatni fogom. Vajon meddig lehet futni és meddig bírja az ember? Valójában az élet is egy nagy rohanás-futás-joggingolás-kocogás -  ahogy tetszik -  és a végén már csak nagyléptekben séta, néha olyan, hogy mintha sosem lenne vége, holott azt hiszem, az akkor következik be, mikor megállsz pihenni és továbbmész egy cél érdekében. Kicsit mókuskerék. És itt jön be a másik pont, amiről beszélgettem ugyanezzel a barátommal, hogy az életben meg kell találni azokat az apró dolgokat, amelyek ott vannak az orrod előtt, csak te épp elszaladsz mellettük. Ugyan erről nem írtam még a blogban, azonban amikor futottam a tengerparton a tréning során, ott haladtam el a különböző citrusokat termelő fák mellett, amelyek a kertek alján- vagy épp az utcafronton – virítottak, valamint a szerteágazó, hatalmas kaktuszok, amiket ilyen nagy méretben ritkán látni. (Ha összenyomtam volna a levelét, tuti, hogy egy jó adag kaktuszlé fojt – vagy folyt? – volna a kezemre, meg egy halom tüske szurkálta volna át a tenyeremet. )Vagy a méretesnél méretesebb, a villák kertjeit díszítő pálmafák, amik egy idő után már természetesnek hatottak, holott szerintem ez is egy különlegesség, és még sorolhatnám. Olvastam egy cikket, amiben azt írták, hogy azok az emberek boldogok, akik az élet apró örömeit értékelik: és igen, ezt is „magammal viszem” a barátomtól, hogy a pici dolgok értékesek. A legjobb az egészben mégis – úgy hiszem – ha ezeket meg is tudod osztani a másikkal, mert adni jó, feltéve akkor, ha önzetlenül teszed azt. És mit adsz a futással? Merül fel a kérdés. Hát ÉLMÉNYT! És ha már az élménynél tartunk, véss egy papírra egy GY betűt és nézd meg az alsó szárait, mekkora hurkot „gyártasz” nekik: minél nagyobbat, annál inkább az élményekért élsz (ezt egy grafológus könyvben olvastam és van benne valami. ) Az élmény még akkor is maradandó marad, ha a Costa Caffé-ban ültök be egy sütire és egy kávéra, ami köztudottan drága, mégis azt az összeget az élményre szánod és mondjuk nem egy halom ruhára. Persze kinek mi, el kell dönteni, én az előbbi mellett teszem le a voksomat. És ha már élmény és ketten töltitek, akkor azt hiszem, azt úgy hívják, hogy minőségi idő: van egy házaspár, akik mióta megesküdtek, azóta minden nap együtt ebédelnek – biztos nehéz volt az elején kivitelezni, mindamellett semmi sem lehetetlen. Szóval, ha ott a lehetőség, megteheted, hogy megoszd az élményt, azt javaslom, ne szalaszd el: bár a mondás szerint „Man sieht sich…” semmi sem biztos, csak a halál meg az adófizetés :)

És egy zene a végére, ami a plázában, a buszra várva jutott eszembe, és ami számomra azt mondja, hogy keressem a lehetőségeket és ha ott van, éljek vele: