Egy nyár Kosz szigetén

Október 29-e van, délután 17:54 perc. Az egyik szálloda nappalijában ülök, az első afrikai szabadnapomat töltöm. Körülöttem síri csend van, tegnap este a város egyik olasz éttermébe vacsorára voltunk hivatalosak, így a mai nap aktív pihenéssel telik. Nemrég jöttem vissza a strandról, majd egy kis sziesztát követően arra gondoltam, hogy az idei nyárból felidézek pár, számomra kedves emléket, fotókkal megszínesítve. Ahogy már az előző bejegyzésben is említettem, Kosz szigetén volt szerencsém újabb élményekkel és munkatapasztalattal gyarapodni: szerettem a szigeten élni és mindig voltak terveim, amiket sikerült megvalósítanom.

A természet ereje

Az egyik ilyen volt például a széllovaglás, azaz angolul a windsurfing, ez teljesen váratlanul jött.  Valamelyik szerdai napon, a kollégákkal való reggelit követően elautókáztunk a sziget déli részére, Kefalosra. Itt található egyébként a parttal szemben lévő kis szigeten egy templom, ami a parttól kb. ötven méteres távolságban fekszik. A sziget neve Agios Stefanos – minden ami Agios, az szentet jelent – és ezt a szigetet házasságkötő szigetnek is nevezik (Heiratsinsel) mivel jó páran itt kötötték össze életüket. A vendégeknek viccesen annyit szoktam hozzáfűzni, hogy az egyik kolléga már hétszer járt itt, de ez közel sem jelenti azt, hogy hétszer házasodott. J

Szóval, miután megérkeztünk és beleltünk a sziget látványával, a helyi kisboltban bevásároltunk szomjoltó italokból és felkerestük a windsurf-ös helyet. Az egyik kolléganőm barátjának windsurf iskolája van és mivel ajánlották, ezért errefelé vettük az irányt. Jeleztük, hogy kezdők vagyunk, majd megkaptuk a felszerelést és már hasítottunk is a tenger irányába. Miután összeraktuk a felszerelést –a deszkához hozzá kellett „csatolni” a vitorla részt – felmásztam a deszkára és onnét fel kellett (volna tudni) emelni a vitorlát, ami sajnos többszöri próbálkozás után sem sikerült. Bénáztam egy sort és átadtam a stafétát a kollégámnak, aki szintén kudarcot vallott. Aztán szépen lassan rájöttünk, hogy túl nagy a vitorla, így kértünk egy kisebbet és azzal már többé-kevésbé jól ment a széllovaglás, nekem egészen addig, míg egyszer csak a parttól jó száz méterre találtam magam: ezt ugyanis irányítani is kell és mikor megpróbáltam visszafordítani a vitorlát a part irányába, beleestem a vízbe. Nagyon vicces volt, hogy képtelen voltam erre a könnyűnek tűnő feladatra, aztán mikor már sokadjára is a halak között találtam magam, akkor visszafordultam. Pontosabban, úsztam és húztam magam után a felszerelést, egy jó 7-8 percbe biztosan beletelt, mire a parthoz értem. A kolléganő is ugyanígy járt, a végén már keresni kezdtük merre van és mikor vissza(t)ért, megkérdeztük tőle, hogy milyen volt Bodrumban széllovagolni :)

A Dodekanészosz mesebeli tagjai

Kaiki cruise – azaz egy tipikus görög, fából készült hajó, amellyel az ókori görögök közlekedtek. Elcseréltem a szerdai szabadnapomat hétfőre, előtte leegyeztettem a kirándulásos kollégákkal a helyszínt és az időpontot, majd vasárnap este összepakoltam a csomagjaimat és hétfőn reggel egy korai kelést követően a kikötőbe sétáltam le. Ott már vártam a holland és angol idegenvezetőket, akiktől megkaptam a hajóra szóló beszállókártyát és mivel az egyik kollégámtól azt a tanácsot kaptam, hogy időben szálljak fel a hajóra, ezért én már 9:10 perckor fotóztam és videóztam a fedélzeten. Kellemes csalódás volt, ugyanis nem tudtam, hogy a fedélzeten fekvőhelyek is találhatók, így a számomra legjobb kikeresése után el is terültem egészen 10 óráig, amíg meg nem érkezett a vendégsereg. Nagyon jó ötletnek bizonyult, ugyanis aki később jön, annak már csak ülőhelye marad és én azon szerencsések közé tartoztam, aki a hasát süttethette a napon, a kényelmes nyugágyakon, íme:

Az aznapi program hajókázásból és Insel-hoppingból – azaz szigetek közti „ugrálásból” – tevődött össze. Miután összegyűlt a megfelelő létszámú vendégsereg, elhagytuk a kikötőt és egy jó órás út vette kezdetét a szomszédos Pserimos szigetére, ahol az ott élő lakosok száma mindössze kettő. Egy nagy, felfestett görög zászló fogadott minket, majd kisvártatva megérkeztünk a kikötőbe, ahol szabadidő állt rendelkezésünkre. Gyönyörű, finomhomokos part fogadott, amely a kedvenc strandom lett a nyárra,  gyorsan megmártóztam a vízben is, amely kellemesen felfrissített. A kirándulás elején azt gondoltam, hogy augusztus végén már nem alkalmas a tenger fürdésre, az a nap azonban kellemesen megcáfolta ezt a tényt. A szigeten egyébként három étterem van és nagyon nyugodt ez a kis öböl.  Vettem még egy hűtőmágnest, viszont nekem tetsző képeslapot nem találtam, majd a fedélzetre visszatérve a várva várt ebéddel fogadtak minket, amely egy Souvlakiban, salátában és köretben merült ki.

 hatalmas, festett görög zászló amely Koszról is látható

a kedvenc partszakaszom és strandom, a pserimosi öböl és strand

 tipikus fehérre meszelt kék ablakos görög házak

Kalymnosra, a következő állomásra vezetett az utunk: egy fjordba behajózva értük el a partokat: erről a Norvégiában található fjordok jutottak eszembe. A partra szállást követően az idegenvezető először angolul, majd franciául mesélte el a szivacshalászat történetét az egyik helyinél, ahol különböző méretű és alakú szivacsokat is lehetett vásárolni. Kiderült, hogy a szivacsok levágása jót tesz a természetnek, tehát ebből mindenki annyit vihet haza, amennyit csak bír. (Ellentétben a korallokkal, amelyeket tilos hazacipelni). A szivacsokról érdemes tudni, hogy minél kisebbek a szivacsokon lévő pórusok, annál értékesebb egy-egy darab illetve szivacstól függően 2-3 évig eltarthatók anélkül, hogy szétesnének. Minél kisebbek a pórusok, annál mélyebbről valók, ami teljesen logikus, hiszen ahogy nyomás csökken, és egyre lejjebb haladunk a tenger feneke felé, úgy összehúzódnak a lyukak. Pontosan a nyomás csökkenése miatt történt sok tragédia a szivacshalászok életében. A helyi kis üzlethez megérkezvén kellemesen csalódtam, mert az idegenvezető elég sokat mesélt. Rövidesen meghívtam magam egy kávéra és egy ásványvízre, miközben a körülöttem lévő hegyeket és a kikötőben repkedő sirályokat csodáltam. A fjodot elhagyva delfin és teknős-lesre indultunk: szerencsére láttunk pár delfint, a kapitány próbálta őket hívni, természetesen eredménytelenül, mindenesetre a show nagy sikert aratott a vendégek körében. Plati-nál egy nagyobb csobbantunk a vízbe: emlékszem rá, hogy a kristálytiszta vízben mennyi hal úszkált alattam és az emberek az öt méteres szikláról hatalmasakat ugrottak a vízbe. A visszafelé vezető úton a szomszéd hajón még énekeltek és a Zorbára táncoltak is, hatalmas élmény volt!

Gyermeki pillanatok

Vannak kisebb sztorik is, mint például, hogy az egyik nap Welcome meetinget tartottam és azt kérdeztem a vendégektől, hogy mire hasonlít a sziget, amire az egyik német kislány mindenféle jelentkezés és kérdezgetés nélkül teljesen váratlanul azt mondta, hogy Vogel – azaz madár -. Nagyon meglepett, aztán az infó után észrevettem, hogy nagyon aktív volt, biztosan sok önbizalma lesz az életben is :)

Vízből kacsingató látványosság

Néha vannak olyan napok, amikor elvonulnál a világ elől és mégis ott teremnek az ismerősök. Így történt ez az egyik szabad estémen is, amikor megkérdeztem a kollégáktól, hogy elmegyünk-e valahová vacsorázni. Elég sokáig húzódott a döntés és végül ők arra jutottak, hogy hárman, külön elmennek valahová. Erre elhatároztam, hogy olasz pizzát fogok enni abba az étterembe, ahol már többször is jártam és ahol a pincérnő nagyon meglepődött, mikor bejelentettem, hogy a pizzára én bizony ketchupot fogok tenni. Ez volt ott a harmadik alkalom, hogy mexikói pizzát rendeltem, amelyhez már „automatikus” járt a piros szósz. A pizzámat éppen kihozták, amikor is meghallottam, hogy a kollégáim megérkeztek az étterembe és kivártatva észrevettek: majd nevettünk egy jót azon, hogy milyen jó is külön elvonulni, végül helyet foglaltak mellettem és közös kajálással fejeztük be az estét. Néha a legváratlanabb dolgokból lesznek a legjobb pillanatok! Például történt egyszer, hogy a délutáni szabad óráimat a strandon töltöttem. Épp háttal álltam a víznek, mikor egyszer csak hallottam, hogy a tömeg felhördül. Ahogy megfordultam, észrevettem, hogy három delfin ugrál ki a vízből, a parttól kb. 30 méteres távolságban. Sajnos időm már nem maradt arra, hogy le is videózzam őket, viszont az biztos, hogy örökre emlékezetes marad. Nem tudni, hogy miért jöttek ilyen közel, a helyiek sem láttak még ilyen közelről delfineket. Később kiderült, hogy egy az egyik svéd idegenvezető kollegina is osztozhatott az örömön, ő a kettővel arrébb lévő strandról csodálhatta végig a delfinek játékát. 

Dupla öröm

Aztán, hogy a vendégeket se felejtsük el, ők is meg tudnak lepni kellemesen, ráadásul kétszer is! (A második meglepetést a főnököm közölte velem.) A vendégek a szigettúra kirándulást foglalták le nálam, majd két nappal később jelentkeztek, hogy sajnos eltűnt a fényképezőjük és az egyik étteremben hagyták. A kirándulásos srácok felhívták az éttermet, de sajnos nem lett meg a masina. Majd a vendéggel másnap közöltem a rossz hírt, amelyre ő azt mondta, hogy végiggondolta és szerinte a közeli üzletben maradt a gépe és legyek olyan kedves, járjak utána. Az üzlet Kefalosnál található, tehát esélyem (és kedvem) sem volt addig elautózni, így a kolléganőmet kértem meg, akinek a szörfös barátja az üzlet közelében dolgozik, hogy kérdezzen utána, találtak-e fényképezőt. Szerencsére meglett a gép, a kérdés már csak az volt, ki fogja elhozni. Mivel az a kolléganőm nem ért rá aznap, aki kiderítette és „lokalizálta” a fotómasinát továbbá következő nap szabadnapos volt. A vendég két nappal később vendég hazautazott, így megkértem egy másikat, hogy ha végzett, ugorjon el érte a schichtje után, amelyet készségesen meg is tett. A boltos szerint a masina a földön hevert jó öt órán keresztül és csak ezt követően vették észre, szóval óriási szerencséje volt a vendégnek. Mikor aznap este kolléganőm odaadta a gépet azt találtuk ki, hogy nyomunk egy közös selfie-t a fotómasinával, aztán végül elvetettük az ötletet. Másnap a vendég kezébe nyomtam a gépet és ő meghonorálta nekem a segítségemet, amelyet én először nem akartam elfogadni, de végül másként alakult. Nagyon boldog volt, nem is a gép miatt, mert azt a Lidlbe vásárolta, hanem a nyaraláson készült képek voltak neki fontosak. Jó pár héttel később a főnököm odaadta az értékeléseket, amelyeket a vendégek a nyaralás után írnak. Mit gondoltok, mi szerepelt benne? Hatalmas dicséretben részesítettek a vendégek és név szerint megemlítettek, majd megköszönték a segítségemet, ami nekem egy óriási pozitív feedback és jó érzéssel töltött el, hogy a vendégnek ez a kis gesztus mekkora boldogságot jelentett. 

Ókori csoda

Aztán, ha már Görögországban töltöm a második szezonomat, akkor úgy gondoltam, illene a fővárost is meglátogatni. Az úti célom azonban Kréta volt és Athént csak köztes állomásként iktattam be. A szabadnapom mellé még két másik kötelezően kivehető szabadnapot iktattam, így három napig még hírből sem hallottam a vendégekről és sikerült teljesen kikapcsolnom. Kedd-szerda-csütörtöki napok voltak ezek, azonban mivel a napok tervezése nem sikerült túlzottan jól, így kedden délelőtt még dolgoznom kellett. 120 embernek tartottam Welcome meetinget, amire természetesen már napokkal előtte készültem: prezentációt gyártottam, képeket válogattam és a kis videót, amely a szigetről szól. Összeállt a terv, már reggel 8-kor a szállodában voltam, hogy minden flottul menjen, előkészítettem a termet, a mikrofonnal is gyakoroltam az üres teremben, mert az sem olyan egyszerű és sikeresen megtartottam az infót, amelynek a végén a vendégek megtapsoltak. Egyébként ez a csoport Ausztriából érkezett, a vezetőjével már korábban találkoztam, ugyanis ő törzsvendég a hotelben és jó előre beharangozta, hogy szeptemberben érkeznek. Újságíró és csakis kizárólag ebből az alkalomból készített egy újságot, amelyben a hotel összes dolgozójáról szerepel fénykép, és az a megtiszteltetés ért, hogy rólam is, egyenruhában. Mikor megkaptam az újságot és megtaláltam saját magamat, teljesen meglepődtem: korábbi ittjártakor megkértem az urat, hogy készítsen rólam a profi masinájával fényképeket, persze akkor én még nem is sejtettem, hogy ennek célja lesz és a végeredményt papír formában is megkapom. Az újság azóta is ott hever a szekrényemben és kellemes emlék lesz. Na, de térjünk vissza az utazásomra!

Tehát, először Athénban szálltam át, ott volt két és fél órám: ezalatt meglestem, honnét megy a metró, megvettem a jegyet, hogy a visszafelé úton már csak fel kelljen pattanni, amely majd bevisz a belvárosba. Felszálltam a repcsire és a krétai reptéren találtam magam, busszal bementem a városba és két szép napot töltöttem ott az egyik ismerősömnél. A tengerparton meglestem, hogy még mindig ugyanolyan nagyok-e a hullámok mint tavaly, egy nagyon jót kajáltam az egyik belvárosi étteremben és csütörtökön délután ismét az athéni reptéren találtam magam. Összesen 6 órám volt, így rohantam a metróhoz. Csakhogy, azt lezárták, ugyanis sztrájkoltak. Oké, gondoltam, akkor alternatívának megteszi a busz is. A metróra szóló jegyemet használtam fel a városba vezető úton, mivel a tékánál azt mondták, az jó, de amint felszálltam az amúgy emberekkel megtömött buszra, a berendezés pirosat jelzett. Kicsit ideges voltam, mert nem akartam büntetést fizetni egy esetleges ellenőrzés esetén, szerencsére ebből nem lett semmi és több mint egy óra és 15 perc után a Syntagma téren találtam magam. Mivel az idő szaladt, így fogtam egy taxit és az Akropolishoz vitettem magam, és a taxist megkértem, hogy egy óra múlva legyen ugyanezen a helyen, ugyanis közel sem voltam biztos benne, hogy busszal elérem a gépemet. A bejáratnál vettem még egy üdítőt és megvettem a belépőjegyet, majd felfelé indultam és fantasztikus látványt tárt elém, amint beléptem az Akropolis kapuján, ugyanis szinte az egész városra rálátni. 

 Az Akropolisz

Megcsodáltam a Pallasz Athéné templomát vagy másnéven Parthenont, a kariatidákkal díszített Erechteiont valamint Dionüszosz színházát is látni, ahol nyaranta előadásokat tartanak, amely biztos egyedi élmény. Lőttem sok-sok képet, egy-két selfiet és a közeli dombra indultam, ahonnét teljes egészében látszódik az építmény. Beszereztem pár képeslapot és hűtőmágnest, valamint kettő vizet is kértem. Kifizettem az összeget, majd odamentem a hűtőhöz és mutattam, hogy akkor 2db vizet kiveszek. Erre az eladó azt kérdezte, hogy kettőt, mire én azt feleltem, hogy igen, hiszen annyit kértem. Aztán csak legyintett és azt mondta, hogy nyugodtan vigyem, majd összemosolyogtunk és távoztam a boltból abban a tudatban, hogy csak egy vizet fizettem ki. :)

kilátás a városra....

.....és az ókori romok egyikére

a kariatidákkal díszített Erechteionról....

...és az épp felújítás alatt álló templomról nem is beszélve

city-view

A taxis megérkezett és lassacskán a reptér felé vettük az irányt. Útközben mesélte, hogy ő Albániából származik, de már sok-sok éve rója a város útjait és hogy Budapesten is járt a családjával, akikről képet is mutatott, háttérben a budai várral. Egyik piros lámpa követte a másikat és ahhoz a stadionhoz érkeztünk, ahol az újkor első olimpiai játékait rendezték meg. Ezt egyébként a taxis mesélte, aki kérdezte, hogy szeretnék-e egy fotót. Ebbe beleegyeztem, a lámpa még piros volt, majd nagyon gyorsan zöldre váltott, de a fotó még nem készült el. Egyszer csak azt hallom, hogy mögöttünk szirénáznak és a visszapillantóba tekintve ott vannak a hatalmas BMW rendőrmotorok. Ezt a taxis is észrevette, gyorsan kattintott kettőt úgy, hogy stadion és én is látszódjak, majd a rendőröktől sűrű elnézést kérve egyesbe kapcsolva a reptér felé vettük az irányt. Mind a ketten csak mosolyogtunk a történeten, a gépemet elértem és boldogan landoltam Kosz szigetén.  

Kivan a két kereke

Neki sincs ki a négy kereke – ahogy a mondás „mondja, azonban itt most csupán egy két kerekű jármű és kalandjaimról lesz szó. Tehát, mivel a Cabrio bérlés sajnos nem sikerül, így arra gondoltam, hogy az egyik szabadnapomon körbemotorozom a szigetet. Ellentétben Krétával ezt Koszon nagyon könnyen meg lehet oldani a kis távolságok miatt, előbbin nyolc hétbe telne, mire mindent megnéznék. Mivel bérlés 24 órára szól, így előző este elhoztam a vasat, hogy másnap reggel korán már a naplementét meglessem. Az utolsó hotelemből a szomszédba áthajtva meg is kaptam a gépet, majd a Termálfürdő felé indulva egyszer csak leállt a motor. Este 9-et mutatott az óra és felhívtam a céget, hogy a telefonos segítség sajnos itt nem lesz nyerő, fifty-fifty joker nincs, szóval legyenek oly kedvesek és szereljék meg a járgányt. Kisvártatva megérkeztek, majd ők is tesztelték a gépet és sajnos javíthatatlan volt aznap este, így kaptam cserébe egy autót a következő reggelig. Másnap reggel kilenckor már az ajtófélfán kopogtattam, amikor is közölték, hogy a motort meg kell szerelni, majd szólnak, mikor lesz kész, addig menjek el reggelizni. Közben járt az agyam, mi lenne a számomra legjobb megoldás, hiszen a napfelkeltét már buktam és így jóval kevesebb, mint 24 óra áll rendelkezésre, így arra az elhatározásra jutottam, hogy egy héttel eltolom a kalandozást. Beszéltem a főnökkel, aki szerencsére készségesen segített és a következő kedd este ismét a motorért mentem. Ekkor már elő volt készítve a gép és egy rövid tankolás után elmotoroztam Kosz városába, tettem egy két karikát a parti sétányon, hogy szokjam a gépet, a hullámokat hallgatva meglestem a kivilágított szomszédos szigeteket majd később hazamentem. Másnap reggel mégsem keltem túl korán, fél kilenc körül elindultam a legmagasabban fekvő településre, Ziá-ba, reggelizni. A hegyi utakon felfelé egy élmény volt a motorozás, igaz még csak lassan, de egyre magabiztosabban:

a háttérben Zia

 az előtérben pedig a reggeli kilátás...

..és az irányt mutató táblák, talán az egyik is a 

következő úticéljaim között van, ki tudja :)

Felmásztam a hegyoldalba és legjobban a  Water Mill nevű hely fogott meg, ahol nagyon finom házi limonádékat készítenek. Innét belátni az egész északi partot. A számomra megfelelő hely kikeresése után megrendeltem az omlettemet. Kisvártatva egy másik idegenvezető cég kollégái is megérkeztek, szerencsére már több, mint a reggelim felét elpusztítottam, aznap nem akartam még hallani se német turistákról, főleg nem kollégákról. Kifizettem a számlát és bevásároltam ajándékokból: az egyik ilyen a Fahéjszirup, amely egy helyi specialitás, valamint pár hűtőmágnes is megtalálta a táskámban a helyét. Aztán hazafelé vettem az irányt, egyrészt lepakolni a csomagokat, másrészt pedig felvenni a kedvenc zöld kabátomat, ugyanis a szelet kissé alábecsültem. Útközben eszembe jutott, hogy előző este ott, ahol a motort béreltem, láttam a térképen egy kastélyt Antimachia mellett, amelyről eddig nem tudtam. (Még a szezon végén is érnek meglepetések, mi minden van a szigeten). A katonai bázisnál elfordultam balra, itt egy sor tank és különböző katonai jármű sorakozik, szigorúan a kerítésen belül: ennek nagyon egyszerűen az az oka, hogy a török határ karnyújtásnyira van tőlünk. A homokos-poros úton 5 perc alatt értem a kastélyhoz, amely egy sziklán „lóg” és gyönyörű kilátást nyújt a déli part szigeteire.

a kastély...
(érdekes, hogy ahová süt a nap, én épp oda parkoltam,
a napfényt csak a blog megírása után vettem észre)

és látnivalói

mindenütt kopár sziklák

Rövid sétát tettem a várban, lőttem pár fotót és tovább kanyarogtam Kefaloson át Limonias strandjáig, amelyről az egyik vendégtől hallottam. Ez egy relatív kis öböl, gáttal védett, így kiválóan alkalmas víz alatti leskelődésre, azaz snorkingolásra és úszásra, íme:

a limionaszi-öböl

Továbbá a visszafelé vezető úton már láttam magam előtt a következő célpontot is, Kefalos strandját Agios Stefanos szigetével, ugyanis az átúszás is szerepelt a terveim között. Leparkoltam a vasat, gyorsan átöltöztem és már csobbantam is a vízbe. Egy darabig lehet sétálni, majd kis úszást követően ismét sétáltam és hopp, ott is voltam.

Agios Stefanos a távolból

és a Paradise Beach

A sziklákon át mezítláb felmásztam a templomhoz és integettem a túlpartra, hátha valaki észrevesz! Ők rám sem bagóztak, így visszaúsztam és szerencsére vittem magammal az úszószemüvegemet, mert a hullámok kevésbé voltak barátságosak velem. Egy kicsit szárítkoztam, majd lemostam magamról a sós vizet és kidőltem a napra. A templomhoz pont átláttam, 180 fokba fordított fejjel és csak hallgattam a tenger morajlását. Kisvártatva – legnagyobb „örömömre” lengyel turisták érkeztek, akik szép szavakat használva nem hagytak nyugodni és mivel elég erősen sütött a nap és egy darab árnyék sem volt, szedtem a sátorfámat és tovább robogtam. A lengyelek persze velem együtt hagyták el a strandot, sebaj, ilyen az én szerencsém. Utam tovább vezetett Kardamenaba, ahol szokásomhoz híven kávét ittam és baklavát ettem, közvetlenül a tengerparton. Az óra már délután négyet mutatott és egy utolsó már csak egy hight-light-ra maradt idő, ez pedig az Embros Termál volt. Tudtam, hogy itt nagyon szép kilátóhelyek vannak, kacskaringós út vezet ide és a szerpetinekről szép fényképeket lehet készíteni. Kosz városát átszeltem és meg is érkeztem,  de teljesen a termálig nem mentem el. Az utolsó hotelnél megfordultam és mivel útitársam nem tud még képeket készíteni, így magamnak kellett megoldani a selfie-ket, természetesen a motorral a háttérben. Ezt követően visszaadtam a gépet, és elmentem a kedvenc hotelembe egyet vacsorázni, a szabadnapomon.

selfi motor és én

Csillogó csillagok

Az utolsó hónapban már elég kevésszer jutott időm lemenni a strandhoz, mindig akadt valami teendő és az estéimet is többnyire egyedül töltöttem. Persze mindenkinek arra van ideje, amire akarja, de valahogy a kedvemet és az időt sem találtam alkalmasnak arra, hogy kimozduljak. Egyik este a számítógép előtt ültem, kinyitottam a teraszajtót és felnéztem az égre. Amikor meglesem a csillagokat, az első dolgom az, hogy megkeresem a Göncöl-szekeret és addig keresem, míg meg nem találom. Könnyű dolgom volt, mert szinte az orrom előtt álltak össze a csillagok, nekem csak össze kellett kötnöm őket. Mindeközben éreztem az alattam lévő szomszéd frissen mosott ruháinak illatát, gyönyörködtem a túloldal kivilágított szállodáiban és az egyedi sea-view-ban: kicsit visszarepített a két évvel ezelőtti budapesti estékre, amelyeket egyedül töltöttem, csak akkor ott az egyik estén a nyitott ablakon keresztül frissen készült mézeskalács illata terítette be szobámat.

Minden jó, ha a vége jó

Október harmadik hetét írtuk és már szinte minden a hazautazásom körül zajlott. Az egyik kollégának a hoteljei bezártak, így az én csomagomat kapta meg és így két napig engem követett. Együtt mentünk el vacsorázni, ő teljes extázisba került, két napig csak arról beszélt, hogy ilyen finomat egész szezonban nem evett. Egy halom fényképet készített a szálloda étterméről, amiről tudni kell, hogy „csak” 3 csillaggal érdemelték ki, kaja terén nyolcat is kaphatna. Következő nap egy másik kollégát cipeltem el ugyanide és az utolsó estémre megkértem a szálloda vezetőjét, hogy egyenruha nélkül fogyaszthassam el a vacsorámat, amit ő meg is engedett. A kollégával együtt ettünk, a háttérben olasz zene szólt olasz est révén és a legfinomabban elkészített ételeket ehettem, egyszerűen az volt bennem, hogy minden olyan jó! Még mindig ott lebeg előttem, ahogy csak ülök, bámulok magam elé és élvezem az élet apró örömeit, mint például a kiválóan elkészített karamellás sütit avagy a fekete-erdő torta minden szeletét, legszívesebben hazavittem volna az egészet! Sütiből nem, de élményből annál többel tértem haza Magyarországra, pontosabban először Bécsbe repültem, ugyanoda, ahová a tavalyi szezonom után is. Miután felszálltam a repcsire még két vendégem meg is szólított, nem is sejtettem, hogy ők is az Air Berlin járatával repülnek, amely gép valószínűleg az utolsó járatok egyike volt kedvesebbnél kedvesebb légiutas-kísérőkkel és kiváló szervizzel. Bécsből busszal utaztam tovább Győrbe, azonban véletlenül a kettő helyett egy bőröndöt foglaltam magamnak: a sofőr jó fej volt és elnézte, nem kellett büntetést kifizetnem, majd a városba érkezvén a szüleimmel találkoztam, akik már nagyon vártak rám.

Hat hónap nagyon gyorsan elreppent, azonban sok mindennel gazdagodtam és örülök neki, hogy ismét Görögországban élhettem, immár a második nyári szezonomban, amelynek ugyan vége van, de már elkezdődött egy újabb fejezet, ezúttal Afrikában, a Zöld-foki köztársaságban.

Az utolsó este emlékére pedig zárásként ezt a számomra vidám dalt választottam: