Rengeteg
élmény ér, minden nap. Ennyi inputban már régen volt részem, minden nap millió
sztori keletkezik, nincs két egyforma nap. Persze ez a világ másik szegletében
is ugyanígy van, talán én ezt jelen pillanatban másképp értelmezem. Előfordul,
hogy nincs idő feldolgozni ezeket az élményeket, egyik jön a másik után.
Ilyenkor jó leülni, elgondolkodni, jegyzeteket, listákat készíteni, és blog
formájába önteni, mert a szó elszáll, az írás megmarad.
Következzen
egy bejegyzés, amelyben megpróbálom visszaadni a számomra „visszaadhatatlant”.
Az első hónapom itt, Sal szigetén.
23
órás ébrenlétet követően megérkeztem. Az útlevelemet a legutolsó pillanatban
kaptam meg, Budapestről kellett elhoznom a Posta elosztó központjából.
Nyilvánvaló volt, hogy a berlini követség nem sieti el a dolgokat, ugyanis a
levél 10-én érkezett meg hozzájuk, 17-én nyomtak az útlevelembe egy csinos kis
pecsétet és 19-én feladták. Teljes nyugalommal azt gondoltam, hogy három hét
alatt Németországból gond nélkül megkapom a vízumot. Aztán egy kis nyomozást
követően kiderült, hogy mégsem. Végül mikor megláttam a postaközpontnál a borítékon
a saját kézírásomat, akkor nagyon megörültem és a borítékot széttépve, az
útlevelemet fellapozva meglestem a pecsétet, ami azóta is ott díszeleg, az itt
tartózkodáshoz szükséges jogosultsággal. Kis hazánk fővárosából repültem el,
ahonnét egy órás késéssel indultunk: ez később előnyömre vált, ugyanis ennyivel
kevesebbet kellett várnom Lisszabonban, három helyett kettő órát. Ott a
biztonsági kapun áthaladtam, amely nagyon modern és úgy néz ki, mint egy James
Bond filmben: Először bescanneled az útleveledet: a rendszer kideríti, hogy
mégsem vagy a körözött bűnözők listáján és szezám tárulj, kinyílik egy másik
kapu, ezzel egyidejűleg a mögötted lévő záródik. Mivel semmi sem tökéletes és
hogy tutira menjenek az ügynökségek az identitásoddal kapcsolatban, bezárnak
két kapu közé, ahol még egy gyors arc-scannerrel is letapogatnak. Amikor már
teljesen meggyőződtek büntetlen előéletedről, akkor szabad utat nyitnak egy
másik világba. (Kicsit olyan ez, mint az Iphone X FaceID-ja, csak azt ikrekkel
be lehet csapni:)) Ahogy beléptem egy másik dimenzióba, sétáltam az
üresen kongó üzletek előtt, ahol szinte mindenhol nyakpárnákat és kisebb-nagyobb
hangcuccokat árultak. Letelepedtem a kapu elé, amikor is odasopánkodott hozzám
egy ember azzal a kérdéssel, hogy a gépet túlfoglalták és lenne-e kedvem 500
euró készpénz, plusz taxi-transzfer és szálloda ellenében másnap tovább repülni.
Tavaly, Krétáról hazafelé menet, mikor Athénban szálltam át, ugyanez történt
velem, akkor azonban a hangosbemondón keresztül kerestek önkéntest és az
ajánlatot most is el kellett utasítanom, mert vártak rám. Sebaj, biztos lesz
más alkalom egy kis költőpénz keresésére, hiszen három a magyar igazság!
Mindenféle
nemzetiségű ember várta, hogy végre beülhessünk a vasmadárba, amely szintén
késett, de már oly mindegy volt ennyi várakozás után. A gépen kaptunk vacsorát,
bort és mindenféle finomságot: például az egyik kiváló portugál vörösbort is
megkóstoltam, majd a légitársaságtól kapott takaró és párna kényelmét élveztem
egészen a landolásig. Éjjel kettő körül járt az óra - helyi idő szerint -
amikor megérkeztünk a szigetre. Korom sötét volt, a fehér homokos tengerpartból
semmit sem láttam, viszont éreztem, hogy a levegő páratartalma elég magas és a
sort követve a vízum-kontrollhoz haladtam tovább. Ott jó páran vitatkoztak a
vámosokkal: egyeseknek fogalma sem volt arról, hogy az országba való belépéshez
vízumra van szükség. Mások türelmesen vártak, én pedig az újonnan megnyitott
sorba beálltam és pikk-pakk már túl is jutottam a dokumentációs nehézségeken, a
bőröndöm megérkezése után a saját pultunkhoz szaladtam. Itt már vártak rám,
kaptam egy ajándék üveg vizet és még egy jó órát vártunk a másik két skandináv
kollégára, akikkel együtt indultunk tovább a sivatag közepén a szállás felé. A
pick-up platójára feldobáltam a bőröndöket: menet közben a kilométeróra ugrált,
amin csak nevettünk; a mellettem ülő kollegina be akarta kötni a biztonsági
övet, aztán belátta, hogy itt nincsenek a bokorból kiugró rendőrök; az
ablaktörlő folyamatosan járt a szélvédőre lecsapódó pára miatt; az autó minden
létező alkatrésze zörgött a szinte hibátlan úton, jó hangulatban telt az út.
Először tőlem szabadultak meg és egy hotelben töltöttem az éjszakát,
pontosabban 12-őt, all inclusive ellátással és minden földi jóval, amit ez a
turisztikai létesítmény kínál.
A
tizenharmadik napon, ami most nem péntekre, hanem hétfőre esett, de kb. ugyanannyira szerencsétlen volt, beköltöztem végleges apartmanomba, ahol téli
szezon további részét fogom tölteni. A belső udvarban egy medence és napágyak
várják a délutáni szieszta-időben a megfáradt idegenvezetőket, én azonban az öt
percre található sós v(izű) tengert részesítem előnyben, amelynek partját
kilométerhosszú fehér homok borítja:
....frissen fogott halszállítmánnyal kereskednek :)
A
taxiban, esténként a bárokban zene szól, legtöbbször modern popzene, vagy éppen
funana. Ez a helyi kultúra része. És a vasárnapi misén sem maradnak csendben,
énekelnek, táncolnak, igazi Entertainment, amit a vendégek is szívesen
megnéznek. Apropó, NO STRESS, ez a sziget jelmondata, semmit sem sietnek el, de
azért igyekeznek felzárkózni az európai mentalitáshoz, ha valami nagyon égető
dologról van szó.
A
kb. 26.000 lakosból nagyon sok a helyi, vagy az olyan, aki a szomszéd
szigetekről jött ide dolgozni, vagy éppen Nyugat-Afrikából. Utóbbiak javarészt
azok az árusok, akik a turistákat próbálják meg becsábítani üzleteikbe. Mindenki
ismer mindenkit, de ha éppen hiánycikk egy portéka, akkor a
szomszéd/testvér/nagymama/nagypapa boltjában biztosan találnak egyet a kedves
vásárlónak.
... mindenhol tarkán borított homlokzat...
...és rengeteg portéka...
az iskola udvarán sincs megállás...
Az átlagéletkor 26 év körül mozog, 60-70 éves emberekkel nem is
találkoztam még, ők általában visszamennek arra a szigetre, ahol születtek. A
helyiek egymással kreol nyelven beszélnek, a hivatalos a portugál, de sokan
tudnak még franciául is, a francia vendégek legnagyobb örömére. Aki meg tud
spanyolul, simán megérteti magát (Laranja vagy Naranja, ezt az ital automatából
jegyeztem meg). Az utakon közlekedési szabályok vannak, viszont ha nem működik
a kilométeróra, akkor elég nehéz a sebességhatárokat betartani, ugye? :)
A
város szűkebb és szélesebb utcáin is macskaköves úton járhatod le a lábad, én
egyszer próbáltam meg ünnepi cipőben: az volt az első és utolsó alkalom.
macskaköves főutca...
....az erkélyről szemlélve...
Ácsi!
Ha már cipő, akkor a fekete futósnak lába kelt, a szállodában tulajdonították
el a teraszról. (Biztosan jobban bejött a cipőnek egy helyi lábának a színe,
hiszen az jobban passzol hozzá, az én fehér lábamhoz képest.)
Narancssárga-fekete mintás egyedi fűzője volt, bejártam vele Krétát, Tenerifét,
Kosz szigetét. Sebaj, lesz másik, de legalább jó KOSZ-osan kapta meg az
újdonsült tulajdonos, ugyanis előtte Quadozni voltam benne! :)
valahol a sivatag közepén.....
.....banditák vadásznak rád!
A
KFT dalával ellentétben itt nem tudsz kibérelni egy jó nagy púpú tevét, amivel
bejárod Kenyát és Zimbabwét, mert itt az égvilágon nincsen semmi: a szavanna
közepén feltűnik egy-egy nagy hotel, a pusztaságban megjelenik egy oázis, vagy,
az csak egy délibáb?
az ott egy oázis, vagy mégsem?
Naná,
hogy délibáb, hiszen itt még a palackos vizet is importálni kell, vagy, ahogy a
helyieknél ez szokás, a Fontenario-ról kaniszterekben cipelik haza az átlátszó
folyadékot, amelyet a mindennapok során használnak fel és a maradékot a félig megépített
emeletek tetején lévő hordókban tárolják.
napi 3x25 liter a megengedett mennyiség...
egy olyan kis faluban, ahol..
még víz sincs minden házban, de a nők fejükön a
kosarat tartva boldogan árulják portékáikat
Az
utcán folyton dudálnak, ismerős az ismerősnek, buszsofőr a gyalogosnak, de
főleg a taxisok és integetve kérdezik tőled, hogy igénybe veszed-e az ő
szolgáltatásukat. Előfordul, hogy a kocsinak az oldalán több a rozsdafolt, mint
a lemez és a műszerfalon lévő összes lámpa valamilyen hibát jelez; a másiknak a
csomagtartóját gumipókkal rögzítették, és szinte mindegyikben kivétel nélkül a
műszerfalat valamilyen szőrme borítja, egy sókristállyal vagy éppen Mária
szoborral díszítve. (A helyiek közül majdnem mindenki valamilyen vallásnak a
tagja, 90%ban azonban katolikusok.) Az egyik taxis szerint a szőrme védi az
autót, de hogy mitől, azt csak ők tudják...
Mint
a legtöbb idegenvezető, én is taxival járok melóba, ugyanis autója nincs
senkinek (a helyieknek is ritkán adatik meg egy saját autó) és a drótszamaram
még valahol a tengeren hánykolódik, egy hajókonténer belsejében. Soha nem
taxiztam még ennyit, mint az itt eltöltött egy hónap alatt, igazi
luxusszolgáltatás ez.
A
rendszámokra - számomra nem meglepő módon - fekete alapon fehér betűket
nyomtattak, üdv Afrikában! Egyik nap egy Mercedes műbőrrel borított üléseit
élvezhettem, amikor is kiderült, hogy a járgány már a 37. életévét is
betöltötte, de a háromágú csillagos kocsi (amely három ág egyébként a Földön,
Vízen és a Levegőben megvalósuló motorizációt szimbolizálja) még mindig
boldogan rója az utakat.
A
taxizás csupa olcsóság, egy út két-három euróba kerül. A számlán mindig akkora
összeg és olyan dátum szerepel, amelyet a kedves utas bemond és legtöbbször
olyan pénznemben, amilyen kedve van a sofőrnek. (még nem próbáltam, de szerintem,
ha hármat kérnék és még egy üresét, azt is simán megkapnám:)) Néha nincs
számla, ilyenkor kénytelenek a sofőrök kérni egyet a kollégától, már ha van
valaki a közelben.
Ha
sötétedés után utazol, akkor plusz egy eurót rádobnak a menetdíjra,
ugyanis fel kell kapcsolni a lámpát. Elég hamar besötétedik: itt, az
Egyenlítőhöz közel (a Holdat például nem is látni késő éjszaka, mert nappal kel
fel és megy le, erre az egyik vendég hívta fel a figyelmemet) a 16. szélességi
fok távolságban már érvényesülnek a 12 órás nappalok és éjszakák. Ennek előnye,
hogy csak fél hétig kell dolgozni szemben a Görögországi este nyolccal, ezáltal
egy kicsit az otthoni télből nekem is jut valami. Ez lesz az első olyan évem,
amikor a Karácsonyt nem otthon töltöm, és hogy a kemény mínuszok helyett plusz
25 fok lesz. Azt is gondolhatnám elsőre, hogy a Föld egy másik szegletében,
Ausztráliában vagyok, és még olyan messzire se kellett menni, csak kis
Hazánktól 6000 km-re. És ki gondolná, hogy a Föld egyik legszárazabb szigetén
landoltam, ahol az év 365 napjából 350-en ragyogó napsütés ékesíti az
égboltot? Vagy azt, hogy a sziget nevének jelentése só és a Salinében található
sóbányából anno napi 25 tonnát termeltek ki, amely ma turisztikai célt
szolgál és lebegni tudsz benne a magas sótartalom miatt, mint a
Holt-tengerben?
az egykori sóbánya, ma már turisztikai látványosság,
ahol úgy lebeghetsz akár a Holt-tengerben
Továbbá
azt, hogy a lábaimtól öt centire egy cápa fog úszkálni? Nagyon félelmetes, de
egyben érdekes élmény, ahogy a bébi citromcápák a víz sodrását kihasználva
áramvonalas testükkel tőlem pár lépésre, kíváncsian ficánkoltak a vízben.
a ravasz citromcápa halottnak tetteti magát,
ha a hátán úszik, valójában csak egy kis csaló :)
Vagy ki
gondolná azt, hogy rajtam kívül még kettő magyar kollégával együtt dolgozom
ugyanannál a külföldi cégnél és magyar estet tartva otthonról hozott füstölt
kolbászt vajas kenyérrel eszünk (amit a török étteremben sütöttek ki és szinte
melegen ettünk meg) hozzá házi körtepálinkát iszunk? Nagyon szuper dolgok
ezek.
az aznap esti menü
Október
végén itt nem az órákat, hanem az agyamat kellett átállítani (és azt hiszem, a
legtöbb új kollégának is): az üzletekben kicsi a választék, ahogy nincsenek
hatalmas Lidl és Penny raktárüzletek, sem plázák: a legnagyobb üzlet is maximum
10x10 méteres. Viszont a kínainál minden olcsóbb, ők ugyanis - mivel támogatják
a szigetet - nem fizetnek vámot, náluk érdemes vásárolni. A visszajárót mindig Escudóban
kapod, a jó kis Eurót meg beváltják maguknak, amit a turisták hoznak.
Nincsen
szupergyors internet az apartmanban, cserébe ott az öt percre lévő tengerpart
és a jó fej kollégák, akik a ház előtti kávézóban reggeliznek és az előny, hogy
a legtöbb kolléga nevét már az első hét után megtanultam, ezáltal egyszerűbb az
ismerkedés és a kapcsolattartás. És a tengerparti étterem, ami összehozza az kollégákat:
fél áron kapsz mindent, csak mert egy olyan cégnek dolgozol, amit mindenki
ismeri ezen a parányi szigeten. Továbbá az, hogy Afrikában töltöd az időt, ahol
nincsenek fegyveres banditák, bennszülöttek és semmiféle trópusi betegség vagy
olyan szúnyogok, amelyektől esténként rettegni kellene elalvás előtt. (Csak a
"hagyományosak" mennek az idegeimre, éjszakánként a
zümmögésükkel).
Az
egyik szálloda kanapéján ülök. Nyugodt, kora délutáni szieszta idő van, szinte
mindenki a tengerparton vagy éppen a medence partján pihen. Ahogy felnézek a
füzeteimből, látom, hogy az üvegajtó, aminek a közepét egy teknősbéka ékesíti,
(ugyanis ez a sziget jelképe) visszatükrözi a strandon zajló eseményeket: a
halászstéget egy jó tucat emberrel, mellette pálmafák sorakoznak és a szél a Zöld-foki
zászlót lengeti. Eszembe jut az első alkalom, mikor gyalogoltam a városban, a
séta végén az idegenvezető felhívta a figyelmünket erre a táblára:
Ez
a tábla stég előtt hever: azt szimbolizálja hogy minden, ami létezik, szigorúan
tilos: Tilos halat árulni, horgászni, biciklivel felhajtani a stégre és dolgokat
eltulajdonítani, egyszóval mindent, de mégis nap mint nap ugyanezek a dolgok
játszódnak le, mert ez egy nyugodt, békés sziget az Atlanti-óceán
közepén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése