Na terra do galo!
Első nap:
A kedd esti összepakolást
követően elindultam Győrbe, ahonnét busszal mentem tovább egészen Münchenig. A
pályaudvaron találkoztam egy régen látott ismerőssel, így szerencsére azt az
egy órát elütöttük beszélgetéssel, majd begurult a rabszállító csodajárgány és
kezdetét vette a nyolc órás út. Szerencsére nem volt annyira vészes, talán
azért sem, mert éjszaka utaztunk és relatíve kevesen voltunk a buszon, így el
tudtam dőlni a két ülésen és szundítani egyet, már amennyire lehetett. Reggel 5
órakor érkeztem meg a fagyos Münchenbe ahol mínusz egy fok fogadott, így sapkát
húzva és dideregve rohantam a pályaudvar irányába, húzva magam után a 17kilót,
és kerestem egy helyet, ahol fel tudtam melegedni. Mivel épp takarították a
melegedőt, homelessek is voltak, így úgy döntöttem, hogy busszal kimegyek a
reptérre és megkezdem a hat órás várakozásomat. Reggel mindig gyorsabban telik
az idő – legalábbis én így érzem – így miután kiértem a reptérre, vettem egy
méregdrága kávét, no meg persze egy fél üveg ásványvizet (és még a
Pfandgebühr-t is ki kellett fizetnem! ) – de ettől egyszerűen jól éreztem
magam. Eszembe jutott Tony Parsons Reptér című könyve, amit magammal hoztam, no
meg persze a benne lévő kis történetek a reptéren megforduló emberek életéről.
A tréning előtti napokon az egyik
srác rámírt abban a facebook-csoportban, ahová a müncheni repteres kérdésemet
beposztoltam, így megvártam, míg megérkezik. Miután megjött, beálltunk a
kígyózó sorba és kiderült, hogy ő már dolgozott a cégnél (ez nem a reklám helyeJ) így egy csomó jó
dolgot mesélt, és persze én is sztorizgattam. Ahogy sorra kerültünk, kiderült,
hogy a cég csak „Just Fly” jegyet foglalt nekünk és busás 60eurót kell
fizetnünk a szüttyőnk után. Mivel nem volt más választásunk, kifizettük, hiszen
ruha nélkül nem lehetsz egy idegen országban bő 9 napot. Időközben
összetalálkoztam egy magyar ismerőssel, aki ott volt a budapesti castingon, így
hármasban folytattuk az utat a Security és első körben Düsseldorf irányába.
Érdekesen volt összeállítva a foglalás, ugyanis a srác lecsekkolta az utazás
előtt, hogy azon a foglalási számon hatan vagyunk, bár a gépre csak
„édeshármasban” szálltunk fel, az ülések elfoglalását követően azonban már
összejött a kis csapat, ugyanis egy sorba szólt a jegyünk. Kellemes volt a
repülőút egészen Düsseldorfig, laza egy óra, és még üdítőt, valamint csokit és
perecet is szolgáltak fel – több tonnát meg bírtam volna belőle enni, annyira
éhes voltam –azonban be kellett érnem eggyel. Megérkezésünket követően betoltam
egy szintén méregdrága pizzát, majd a terminálban, a beszállókapunál várakozva
megpillantottuk a többieket, akik egy jó nagy kört alkotva nevetgéltek és
beszélgettek. Kiderült, hogy összesen hárman vagyunk magyarok, csak az egyik
lány már gyerekkora óta Németországban él és furcsa módon töri a magyart
(legalábbis nekem furcsa volt). A csapatban vannak csehek, lengyelek, és persze
németek, van, aki nagyon laza és csak úgy ömlik belőle a szó, aki visszahúzódóbb
és persze én! aki olyan, amilyen JElég lassan történt meg a beszállás, még talán picit késtünk is bár nem
számított, mert tudtam, hogy egyszer csak oda fogok érni.
Az út kétharmadánál arra lettem
figyelmes, hogy a hajtómű alatt fehér foltok jelennek meg, amik ugyan nem
felhők: ekkor konstatáltam, hogy ezek a Pireneusok.
Némelyik hóval
borított hegycsúcs felett ott lebegett egy kis kör alakú felhő (erről sajnos
nem tudtam fotót készíteni) olyan volt, mintha egy glória lenne. A hegyek
között gleccserek húzódtak végig, elképesztően szép volt a látvány. Volt egy
minimális turbulencia az út során, kb. meg se lehetett érezni, ettől
függetlenül öv becsatol, és vártuk hogy mikor szabadulhatunk meg tőle J Még egy órát a levegőben töltöttünk, aztán a
landolás előtt megpillanthattam végre a várva várt óceánt, a repülőtér
környékén lévő lagunákat, ami ugyancsak gyönyörű látvány, íme:
Többen pánikba estek –
persze csak egy pillanatra – hogy mégis hol fogunk landolni, mert érdekes
mocsárszerű képződmények jelentek meg előttünk a futópályához közeledve, de
szerencsére betonra huppantunk egy nagyot és kisvártatva ott találtam magam a
bőröndöknél, ahol azonban csalódott voltam, ugyanis a vadiúj bőröndömről fólia leszedve,
összekarcolva érkezett meg a futószalagon. Hát, nem voltam túl boldog,
mindamellett ezt az apró bosszúságot leszámítva minden szuperül zajlott, az
idegenvezető a buszig kísért minket csak el, ahol pár hasznos infót megosztott
velünk. Többek között beszélt arról, hogy három nagy öböl található a
környéken, érdemes lesz felfedezni. A buszon derült ki, hogy az egyik lánynak
szülinapja van, így egy nagy „heppi börszdáj tú jú liebe Anne” énekléssel és
tapssal szórakoztattuk a sofőrünket, aki láthatóan kevésbé élvezte a
szituációt, nem úgy, mint mi J
Számomra már a buszon kiderült, hogy kik azok a „nagyszájúak”, akik
valószínűleg koordinálni fogják a társaságot és kik azok, akik majd
visszahúzódótt jellemükkel lesznek-e nagy csapat részesei. Ha jól számoltam,
harmincöt lelket számlál a csoport, hogy ebből mennyi marad meg, azt egyelőre
nem tudni. A busz egy csodaszép négycsillagos szállodába vitt minket egy a
reptértől kb. 50 km-re található településre, ahol a szobák elfoglalását
követően megvacsiztunk és a hosszú utat egy jó kiadás alvással zártam abban a
tudatban, hogy minden egyes itt töltött napomon futni fogok reggelente, a
tengerparton.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése